Tovább a Netlogra

másodperc van hátra
festeszet profiloldala

festeszet

- 66 éves, Budapest, Magyarország
22 rajongók - 1.790 látogatók

Blog 93


  • Mártélyi művésztelep és a hódmezővásárhelyi iskola

    Hódmezővásárhely közelében fekvő Mártély már az 1910-es évektől vonzotta a festőművészeket. Elsőként Tornyai János fedezte fel, már gyermekkorában a városszéli gyümölcsös-kerteken és nádasokon túl szívesen járt ki a Hódmezővásárhelytől hat-hét kilométerre kanyargó Tiszához. Mártély a Tisza holtágában terül el, a táj különös szépséggel rendelkezik. Rudnay Gyula, aki 1922-től tanára volt a budapesti Képzőművészeti Főiskolának, több éven át rendszeresen ellátogatott növendékeivel Mártélyra. Tanítványai közé tartozott Frank Frigyes, aki a harmincas években szinte minden nyarat itt töltött és több főműve is itt készült. 1934-ben Hódmezővásárhelyen megalakult a Tornyai Társaság, és néhány szobát béreltek az idelátogató művészek részére. A Hódmezővásárhelyi Városi Tanács 1957-ben közvetlenül a Tisza-partján alkotóházat építtetett, mely a vásárhelyi és a fővárosi művészek rendszeres találkozóhelyévé vált.

    Tornyai János (1869 - 1936)

    Hódmezővásárhelyen született, a város segítségével végezte el 1886-89 között a budapesti Mintarajziskolát, és ugyancsak Hódmezővásárhely ösztöndíjával jutott el Párizsba. A Julian Akadémián tanult és két évet Munkácsy Mihály mellett dolgozott. Munkácsy látta el tanácsokkal a festői stílust és a hazafias eszméket illetően, sajnos képeinek bitumennel történő alapozását (melyen a színek az évtizedek során elvesztik fényüket) szintén Munkácsytól tanulta. 1896-97-ben Németországban és Olaszországban ment tanulmányútra. Hazatérve a hódmezővásárhelyi parasztvárost túl civilizáltnak találta, ezért 1911-ben kiköltözött Mártélyra. Tájfestészete ezekben az években teljesedett ki: a magányos fa, a vízpart, a puszta, a búzamezők, a felhők, a borongós ősz, a ködös tél váltogatják egymást képein. Itt fejlesztette ki azt a szaggatott, csapkodó ecsetfutamú stílust, amellyel belső tusakodását kivetíthette. Egész életművén áthúzódó problematika szülötte a „Juss” című kép, mely a paraszti sors nyomorúságát, tragikumát sugallja - számos változatban megfestette. 1919-ben Budapestre költözött, alkalmanként Szentendrén is festett. Színei kivilágosodtak, festményei derűsek, líraiak lettek, egyre többet foglalkoztatta a plein air festészet. Bekapcsolódott a pesti művészeti társaságok életébe, sikeres volt, díjakat nyert hazai és külföldi kiállításokon.


    Tornyai János: Bús magyar sors: Önéletrajz, 1908
    Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely

    Frank Frigyes (1890-1976)

    Budapesten született. 1908-1911 között a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult, utána a müncheni Akadémián folytatta tanulmányait. 1814-ben behívták katonának, de látáshibája miatt a Császári és Királyi Sajtóhadiszálláson hadifestőként teljesítette a szolgálatot. 1923-ban sikeres gyűjteményes kiállítása volt az Ernst Múzeumban, számos képét megvásárolták, amiből elindult Olaszországba. 1926-1927-ben Párizsban élt: 1926-ban meghívták a Salon d’Automne kiállítására, majd néhány hónappal később önálló tárlata nyílt a nagyhírű Berheim Jeune Galériában, mely korábban Cézanne, Toulouse-Lautres, Matisse festményeit mutatta be. Számos elismerő kritikát kapott és a Luxemburg Múzeum két festményét megvásárolta. Hazatérése után az Ernst Múzeumban mutatták be párizsi képeit, és utána munkáit rendszeresen beválogatták a jelentős magyar-és nemzetközi csoportos tárlatokra. Korai, müncheni korszaka után, a húszas évek elejétől fehér alaptónusú képeket festett. Párizsi tartózkodása alatt a fauves és kubista alkotások hatottak rá, képei színesebbek lettek. 1929-ben ment le először Mártélyra. Új világot ismert meg itt, a Dél-Alföld szikrázó fényeit, a paraszt-enteriőröket számos képén megörökítette. Tíz éven keresztül töltötte itt a nyarakat, alapító tagja volt a Tornyai János Társaságnak. 1944-ben, amikor a Wermacht megszállta Magyarországot, kilakoltatták, majd az isaszegi munkatáborba vitték. A negyvenes évek végén kapta meg élete egyetlen állami megbízását: Rákosi portréját kellett megfestenie. Miután a zsűri elégedetlen volt a képpel, hosszú ideig mellőzték. 1947 és 1958 között, a német expresszionizmus hatását feldolgozó, feszültséggel teli alkotásait, sötét, mély tónusú színek, pasztózus festésmód jellemzi. 1958-ban a Csók István Galériában nyílt kiállítása, ezután ismét elismerték művészetét.


    Frank Frigyes: Mártélyi szobabelső, 1930-as évek
    Magántulajdon

    Kohán György (1910 – 1966)

    Gyulaváriban született az Almássy-kastély cselédszárnyában. Korán felismert tehetsége (rajzai szerepeltek a Gyulai Műbarátok kiállításain) tette lehetővé, hogy apja kovácsműhelyéből a Képzőművészeti Főiskolára kerüljön. 1930-ban rövid időt Párizsban töltött.1933-ban Hódmezővásárhelyre költözött, ahol bekapcsolódott a város művészeti életébe, és egyik alapító tagja lett a megalakuló Tornyai Társaságnak. 1935-ben Milánóban járt tanulmányúton. Már a harmincas években megalkotta a művészete szimbolista-látomásos egységének csúcspontját jelentő, tizenhét elemből álló freskóterv-sorozatát, de a folytonos sikertelenségek miatt a „Heverő bivaly” kivételével mindet elégette. Munkásságában sajátosan ötvözte az alföldi realisták művészi magatartását, etikáját a mexikói freskófestészet dinamizmusával és az École de Paris analitikus képépítésével. Alkotásait a realisztikus és a konstruktív jellegű, síkokra bontott, kubisztikus hatású ábrázolási mód, valamint a liraibb és dekoratívabb megoldások egyaránt jellemezték. Művészetére a harmincas években felfigyeltek a haladó értelmiségi körök, a Nemzeti Szalonban és a Tamás Galériában is megrendezték egyéni kiállítását. Az ötvenes évek elején kizárták a Képzőművészek Szövetségéből, hol formalistának, hol provinciálisnak bélyegezték. 1956 után jött a rehabilitáció - 1965-ben a Magyar Nemzeti Galériában nyílt nagy hatású kiállítása, 1966-ban Kossuth-díjat kapott. Halála után emlékmúzeuma nyílt Gyulán.


    Kohán György: Varrólány, Magántulajdon

    Kurucz D. István (1914 – 1966)

    Budapesten született. 1933-ban Szőnyi István magániskolájában, 1934-1940 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanult. 1940-ben Hódmezővásárhelyen telepedett le. 1943-1947 között a Vásárhely Népe című lap munkatársa volt és jelentős szerepe volt a Vásárhelyi Őszi Tárlatok elindításában is. 1948-ban Budapestre költözött, tíz évig Szőnyi István tanársegédjeként freskótechnikát tanított a főiskolán. Képi világát és etikai alapállását tekintve az alföldi festészet folytatója. Alakos ábrázolásain az ikonszerű tömörséggel ábrázolta figuráit, a földdel összenőtt ember sorsának ethosza jelenik meg korai képein. A hatvanas években fő témája a mély horizontú, legtöbbször ember nélküli alföldi táj mindent magába olvasztó végtelensége volt. Aczél György nevével fémjelzett politika kedvelt művészeként, szinte minden állami kitüntetést megkapott.


    Kurucz D. István: Gubások, Magántulajdon

    Németh József (1928 – 1994)

    Kaposszerdahelyen született. 1946-49 között szobafestő tanonc volt. 1949-ben beiratkozott a Képzőművészek Szabadiskolájába, ahol felfigyelt rá Bornyik Sándor, s az ő ajánlásával 1951-ben felvették a Képzőművészeti Főiskolára. Mesterének Szőnyi Istvánt tekintette, aki mellett három évig freskófestést tanult. 1957-ben Hódmezővásárhelyen telepedett le. Művészetének előképe Nagy István festészetében található meg. Színkezelésének dekorativitása a szinte kizárólagosan használt tojástempera adottságainak köszönhető. A hatvanas évek végén felerősödött festészetében a keményebb, sarkítottabb komponálásmód. A hetvenes években szimbolikus erejű "ikonos" képeket alkotott: imaginárius térbe szimbolikus figurákat helyezett, az emberi életút állomásait jelképezendő, de mégis az "itt és most" egyszeriségével ábrázolva. A nyolcvanas években fölerősödött a természetábrázolás, a természetszimbolika a festészetében.


    Németh József: Vesszőszedők, Magántulajdon

    Szalay Ferenc (1931-2013)

    Mosonmagyaróváron született. 1956-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, ahol Pór Bertalan, és Szőnyi István voltak a mesterei. 1956-tól Hódmezővásárhelyen élt. Pályája elején stilizált és monumentális képzetű figurális műveket készített, amelyek leginkább Kurucz D. István és Barcsay Jenő hatásáról tanúskodnak. Rövidesen rátalált saját kifejezési módjára: rajzos, életszerű formaképzéséhez reneszánsz gyökerű, lírai színkezelés társult. A Vásárhelyi Iskola egyik meghatározó egyénisége volt. Fő témája mindig az alföldi táj és a paraszti élet, de idővel az embert körülvevő tárgyak is fontos szerepet kaptak képein. Festészetének legjelentősebb darabjait a 60-as években készültek.


    Szalay Ferenc: Fehérterítős szobabelső, Magántulajdon

  • Derkovits és a Szocialista Képzőművészek Csoportja

    Derkovits Gyula (1894 -1934)

    Művészete a nemzetközi expresszionizmus kapcsolható, a magyar festészet egyik kiemelkedő alkotója.

    Szombathelyen született, apja asztalos volt, tíz éves korától segédként dolgozott mellette. Az első világháború kitörésekor önként jelentkezett katonának, a fronton súlyosan megsérült, a bal keze megbénult és egész életére kiható tüdőbajt kapott. 1915-ben Bécsbe vitték gyógykezelésre, 1916-ban hadirokkantnak nyilvánították. A Tanácsköztársaság hónapjaiban Kernstok Károly nyergesújfalusi szabad iskolájában tanult. Kezdetben a Nyolcak ideális kompozíciós megoldásait alkalmazta. Az 1920–22 közötti időszakban biblikus kompozíciókat festett, ezek összegzője az 1922-es Utolsó vacsora című képe: az önarcképszerű Krisztus-alak, a körülötte lévő munkás-tanítványok már jelzik, hogy a tragikus magyar valóság kifejezéséhez az expresszionizmus eszközeit választotta. 1923-26 között Bécsben élt, témaválasztásában és festői formanyelvében egyaránt jelentős változásokat hozott a német expresszionizmus hatása. Festményeit barnára redukált színtónus, drámai hatású fény-árnyék kontrasztok és merész kép-kivágások jellemezték. 1927-ben így fogalmazta meg festői elveit. „Képet festeni annyit tesz, mint egy síkon, tehát két dimenzióban tiszta festészet elemekkel, vonallal és színsíkokkal, a síkot, mint egyedül monumentális festészeti formát, tiszteletben kell tartani. Festészetemet meg akarom szabadítani minden illuzionisztikus eszköztől, mert csak úgy jöhet létre egy erős festészet, ha tisztára festői formákkal dolgozunk és festjük az élet jelenségeit mindenhonnan, hogy mentül intenzívebben tudjuk magunkat kifejezni.” Ennek a programnak megfelelően számos olyan képet készített, melyeken több nézőpontból festett képkivágásokat egybekomponált, felhasználta a képre festett tükör látómezőt szélesítő lehetőségét is. Élete utolsó négy évében, egyre súlyosbodó betegsége alatt is dolgozott és harmincas évek magyar valóságáról mondott ítéletet. Késői képein egyeduralkodó, mindent átható létszimbólummá válik a tél, mint a nélkülözés és otthontalanság szűnni nem akaró állapotának megtestesülése. 1934-ben, negyven éves korában meghalt.


    Derkovits Gyula: Utolsó vacsora, 1922, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

    Derkovits művészetéből a Szocialista Képzőművészek Csoportja alakított programot. A csoport 1934-ben alakult az illegális kommunista párt irányítása alatt, a Szociáldemokrata Párt legális keretei között. A csoport tagjai művészi tevékenységükkel egyenértékű politikai szervezőmunkát is folytattak. 1935 februárjában került sor első nyilvános grafikai kiállításukra a Magánalkalmazottak Országos Szövetségében, amelyet Derkovits Gyula fametszetei vezettek be, akinek művészi és emberi magatartása példát jelentett számukra. 1938-ban megszakadt a kapcsolatuk a kommunista párttal, s a csoport feloszlott. A csoport tagjai közé tartozott - többek között - Dési Huber István, Fenyő Andor Endre, Fekete Nagy Béla - és egyik kiállításukon Román György alkotásai is szerepeltek.

    Dési Huber István (1895– 1944)

    Nagyenyeden született, aranyműves szakmát tanult. Az első világháború kitörésekor önként jelentkezett katonának, a negyven hónapos frontszolgálat alatt súlyos tüdőbajt szerzett. 1921-ben Pestre költözött, egy ezüstárú gyárban dolgozott és mellette az Iparművészeti Iskola esti tanfolyamát, majd Podolini-Volkmann Artúr szabadiskoláját látogatta. 1924–27 között Milánóban élt, itt sajátította el a megélhetést biztosító ékszerkészítés mellett a rézkarcolás technikáját. Grafikái szerepeltek a firenzei nemzetközi rézkarckiállításon és a torinói Quadriennálén. 1929–33 között több alkalommal szanatóriumi kezelésre szorult, orvosai eltiltották a fizikai munkától. Dacolva a betegséggel, megkezdte festői világának módszeres kiépítését, és tanulmányok, cikkek sorában fejtette ki esztétikai nézeteit, amelyek középpontjában a világnézet, mint formaalakító erő állt. Alapító tagja volt a Szocialista Képzőművészek Csoportjának. Művészetében a proletariátus sorsát akarta ábrázolni, a kubisták és az expresszionisták nyomán. Érett korszakát a harmincas években festett konstruktív szerkesztésű, a kor valóságából merítő munkásábrázolásaitól és a munkára utaló tájképeitől lehet származtatni. A harmincas évek közepén az egyre nyíltabb fasizálódó magyar társadalom keserű élménye művészetét a drámai expresszionizmus irányába fordította.


    Dési Huber István: Budakeszi vörös kémény, 1937
    Savaria Múzeum, Szombathely

    Fenyő Andor Endre (1904 – 1971)

    Baján született. 1923-1928 között Vaszary János tanítványa volt a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. Tagja volt a Képzőművészek Új Társaságának, az Új Művészek Egyesületének. Az illegális KMP-vel együttműködő montázs-csoportban dolgozott, amely mozgósító röpcédulákat készített, fotomontázs és sokszorosító grafikai illusztrációkkal. Egyik alapító tagja volt a Szocialista Képzőművészek Csoportjának. A harmincas években született alkotásai monokróm színezésű, szigorúan szerkesztett művek, a munkások életét, a külvárosok világát ábrázolta. 1938-ban Finnországba ment, majd Svédországban telepedett le, mint emigráns. Eleinte szűkebb környezetét, később, táj- és városképeket festett. Erős színkontrasztú, expresszív, izgatott ecsetkezelésű, részlet gazdag műveket készített. Lassan hírnevet szerzett magának. Számos kiállításon szerepelt. 1947-ben tért haza és aktívan bekapcsolódott a művészeti közéletbe. 1948-50 között a Szabad Nép kritikusaként dolgozott. A hatvanas években Balatonudvariba költözött, s főként balatoni tájképeket festett.


    Fenyő Andor Endre: A fekete varrógép, 1941, Magántulajdon

    Bán Béla (1909 – 1972)

    Budapesten született. 1925-1928 között az Iparművészeti Iskolán, 1928-1930 között a Képzőművészeti Főiskolán tanult. A húszas évek végétől részt vett az illegális kommunista mozgalomban. Képein a realizmust a kubizmussal ötvözte. 1937 táján pszichikailag összeroppant, festészetében egyre nagyobb súllyal jelentkezett a háború borzalma. 1939-ben Szentendrén együtt dolgozott Vajda Lajossal és sűrű szövésű, a növényi rostok struktúráját idéző képein érzékelhetővé vált a szürrealizmus magyar változatának, a "bioromantikának" a hatása. 1947-ben képei szerepeltek a párizsi szürrealista világkiállításon. 1949-ben megtagadta addigi életművét s a szocreál feltétlen híve lett. 1956-ban elhagyta az országot, Párizsban, majd Argentínában élt, a hatvanas évek közepén Izraelbe emigrált. Az utolsó éveiben főleg absztrakt expresszív képeket festett.


    Bán Béla: Munkások, 1945, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

    Fekete Nagy Béla (1905 – 1983)

    Mecsekszabolcson született. A Budapesti Műszaki Egyetem gépészmérnök hallgatójaként 1933-ban diplomázott, s ezzel páthuzamosan a Képzőművészeti Főiskolán rajztanári diplomát kapott. 1930-ban csatlakozott az Új Művészek Egyesületéhez. 1934-ben a Szocialista Képzőművészek Csoportjának a tagja lett. Korai műveiben is feltűnik vonzódása a vonalakból szövődő formák struktúrái iránt, melyek ekkoriban még a külvilág látványelemeinek belső szerkezetéről árulkodó, gazdagon modellált hálózatok. 1938-44 között több nyarat töltött Szentendrén, Vajda Lajos művészete erős hatást gyakorolt rá. A háború alatt számos ember életét mentette meg hamis okmányok készítésével. Bár 1945-ben csatlakozott az Európai Iskolához, a csoport munkájában elvi ellentétek miatt nem vett részt. A kommunista párt által 1948-ban meghirdetett szocialista realizmus egyeduralkodóvá válásakor felhagyott az alkotói tevékenységével és mérnökként dolgozott. 1965-ben, nyugdíjazása után kezdett ismét képzőművészettel foglalkozni, továbbgondolva a negyvenes években felvetett képi problémákat. Műveit a finom vonalak áramlása, az organikus vagy majdnem geometrikus elemekből épülő struktúrák jellemzik.


    Fekete Nagy Béla: Fatemplom, Levendel gyűjtemény

    Román György (1903 -1981)

    Budapesten született. Apja Roth Vilmos kereskedő, 1897-ben magyarosította nevét Románra. Kétéves korában agyhártyagyulladást kapott, emiatt elveszítette hallását. Az agyhártyagyulladás lába mozgatóidegeit is megtámadta, mindkét lábára megbénult. Nem fogadta el ezt az állapotot, hosszas és fájdalmas gyakorlással visszatért lábába az élet. Gimnáziumi évei alatt az Akácfa utcai szabad iskolában rajzolni tanult, itt találkozott Derkovits Gyulával. 1921-ben felvették a Képzőművészeti Főiskolára. 1924 nyarát és őszét Nagybányán töltötte, új festéstechnikáját itt alakította ki, vastagon alkalmazta az olajfestéket, és rajta kanyargósan az ecsetet. 1930 végén elhatározta, hogy külföldre utazik, hogy festészeti tapasztalatokat szerezzen. Az utazáshoz pénzt kellett szereznie, ezért kipróbálni profi ökölvívó képességét: Bécsben és Berlinben vívott meccseket és küzdőképességével sikereket ért el. Párizsból Bécsbe utazott és járta a múzeumokat, galériákat. 1932-ben apja tönkrement és azt tervezte, hogy Sanghajba utaznak, ahol rokonaik éltek, és ott vállalkozásba kezdenek. Ekkor Román György kitanulta csokoládédrazsé-gyártás technológiáját. 1933-ban megindították a csokoládédrazsé gyártását, de a párás meleg nyárban a massza megromlott, a készáru megpenészedett, vállalkozásuk tönkrement. Ezután újra ökölvívással foglalkozott, majd Tokióba egy boksz-iskolájába kapott ajánlólevelet. Újra tréningezni kezdett, de mérkőzésre már nem került sor, mert az 1936-os fasiszta puccs miatt betiltottak minden sportmérkőzést. 1936 végén Sanghajon keresztül visszatért Magyarországra. Apja villamossági boltjában dolgozott, emellett kezdte írni Betegségország vándora című könyvét. 1940-ben a második zsidótörvény hatálya alá esett, korlátozó igazolást kapott, és munkaszolgálatra alkalmasnak minősítették. 1944-ben, amikor kézhez kapta a munkaszolgálatos behívót, Pásztóra menekült és ott bujkált. Festészete művészeti irányzatokhoz vagy stílushoz nehezen köthető. Gyermekkori emlékekből, álomvilágból vett mesebeli és szürreális tematikákhoz vonzódott. Képeit vaskos, plasztikus naiv, expresszív festői megfogalmazás jellemzi. Az 1927-1932 között festett "korai képei" sokalakos, zsúfolt kompozíciók. 1943-1947 között a fasizmushoz kapcsolódó és háborús élményeit festette meg. Az ötvenes évek első felében néhány évre felhagyott a festéssel és írói munkásságának élt. . A hatvanas évektől készített festményein régi emlékek, álmok, hangulatok jelennek meg.


    Román György: Józsefvárosi őszi álom, 1930-as évek
    Kolozsváry gyűjtemény

  • A Szentendrei művésztelep

    Már a trianoni békeszerződés után felmerült, hogy Nagybánya mellett kellene találni egy másik természeti látnivalókban gazdag helyet, ahol művésztelepet kellene létrehozni. A húszas évek közepétől egyre többen mentek a budapesti Képzőművészeti Főiskola hallgatói közül Szentendrére festeni.1928-ban megalakult a Szentendrei Festők Társasága, majd 1929-ben ugyanez a társaság megalapította a szentendrei művésztelepet, amely az 1930–1940-es években az egyik legfontosabb művészeti központ volt. Szentendre művészeinek alkotásmódja összefüggött egy tágabb művészeti szemlélettel, amelyet Kállai Ernő, az avantgárd művészet teoretikusa, bioromantikának nevezett. „Ebben a szerves világ megszüntethetetlennek vélt örök élete fogadja magába az emberi kultúra megnyilvánulásait, az ember nem társadalomformáló hősként, hanem fűszálak és egysejtűek rokonaként valósítja meg önmagát”. Voltak művészek, akik a realizmus, szürrealizmus világát találták fel apró házakban, a különös kis utcák kanyargásában, ortodox templomaiban és temetőiben, mások konstruktivista szemlélettel közeledtek a tájhoz, városhoz.

    A harmincas évektől legközvetlenebbül Vajda Lajos és Korniss Dezső művészete kötődött Szentendréhez és Szigetmonostorhoz, az itt élt emberek hagyományaiból merítették motívumaikat. Bartók Béla nyomán indultak, a népművészet motívumait nem díszítményként használták, hanem a magyar és a délszláv kultúrák közös, európaitól eltérő sajátosságaira figyeltek fel. Vajda és Korniss művészete vonzotta Szentendrére Ámos Imrét, Anna Margitot, Bálint Endrét, Paizs Goebel Jenőt, Barcsay Jenőt és Miháltz Pált.

    Vajda Lajos (1908 -1941)

    Zalaegerszegen született. Apja bírósági irodaszolga volt, aki a jobb élet reményében 1916-ban Szerbiába költözött. Vajda itt találkozott először a bizánci-ortodox művészettel. 1923 után a család visszaköltözött Magyarországra. 1923-25 között az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület szabadiskolájában tanult, Hermann Lipót volt a mestere. 1925-ben a tuberkolózis első jelentkezése miatt egy évig nem festhetett. 1928-ban felvették a Képzőművészeti Főiskolán, mestere Csók István volt. 1929 körül újságfotók merész egymásba építésével, kollázsokkal mutatta fel kora valóságát: a háborút, kivégzést, Ázsia és Európa véres pillanatait. 1930–34 között Párizsban élt, a Guimet Múzeumban tanulmányozta a régi szakrális kultúrákat, és sorra járta a románkori és gótikus katedrálisokat. Hazatérése után főként Szentendrén dolgozott. 1935–36-ban Korniss Dezsővel járták a környező falvakat, etnológiai gyűjtőmunkát folytattak, s közben felmérték a kisváros sokféle (barokk, szerb ortodox, sváb, magyar népi) hatásokat összegző arculatát. Vajda vonalas rajzokban örökítette meg a fontosnak vélt motívumokat, emellett hangsúlyos felülnézetből komponált, metafizikus érzetet keltő csendéleteket festett. Ekkor készítette a Liliomos-, az Ikonos- és a Felmutató ikonos önarcképeket, melyeken az emberi alak és arc ábrázolásához az ikonok által kínált, geometrikus alapstruktúrát alkalmazta. Vajda a legnagyobb átérzője, legtisztább kifejezője az 1930-as évek sejtelmeinek, a fasizmus uralma felé tartó Európa tudatalattijának. 1940 őszén elhurcolták munkaszolgálatra, tüdőgyulladást kapott, 1941 szeptemberében halt meg tüdőbajban.


    Vajda Lajos: Szentendrei házak feszülettel, 1937, Ferenczy Múzeum, Szentendre
    Korniss Dezső (1908 – 1984)

    Besztercén született. Képzőművészeti tanulmányait a Podolini-Volkmann-féle szabadiskolában kezdte meg tizenöt évesen. 1923-1924 között egy évet Hollandiában töltött, ahol Rembrandt és a De Stijl művészete tett rá nagy hatást. 1925-ben a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Csók István osztályába került, a főiskolán ismerkedett meg Vajda Lajossal. 1927-1928-ban készültek azok az archaizáló-kubisztikus, a mediterrán klasszikus művészet hatását őrző fejkompozíciói, amelyeket egyben szigorú plasztikai formálás, sötét alapszínek és fény-árnyék játékok jellemeznek. Főiskolai társaival Új Progresszív Művészek elnevezéssel művészcsoportot alapítottak, első bemutatkozásukra 1930-ban a Tamás Galériában került sor. A művészcsoport még abban az évben felbomlott. Még ebben az évben Párizsba utazott, ahol francia és az orosz avantgárd művészet tanulmányozta. Az akkori kompozíciói konstruktív formarendre épülnek, amelyeken egyszerre realisztikus formavilág, kubisztikus elemek, szimbolikus motívumok, szürreális jelentéskör fedezhető fel. 1935-ben kezdte meg programszerűen a népművészeti, építészeti motívumok gyűjtését Vajdával együtt Szentendrén és Szigetmonostoron. A konvenciókkal teli művészettel szemben az orosz avantgárdhoz hasonlóan a művészet tradícióját, az elemi formákat a népművészetben és a provinciális művészetben találták meg. A Szentendréhez kötődő programot "konstruktív-szürrealista sematikának" nevezte. Az úgynevezett mikrokozmosz-kompozícióiban helyi városképi és életformát idéző motívumvilággal dolgozott, amelyeket szimbolikus jelentéssel gazdagított A világháború alatti élmények, az egzisztenciális veszélyérzet hatására zaklatott ecsetkezelés, plasztikus faktúraképzés vált jellemzővé munkáiban. A katonaság és a hadifogság után, 1945-től, az Európai Iskola időszakában egymással párhuzamosan készültek a tiszta színfoltokból építkező, konstruktív szellemű figuratív- és az expresszív, kalligrafikus képei. 1947-ben meghívták tanárnak az Iparművészeti Főiskolára, de 1948-ban elbocsátották. Belső emigrációba vonult, bábfestésből és plakátszínezésből élt. 1963-1968 között Kovásznai Györggyel közösen a Pannónia Filmstúdióban nyolc animációs filmet készített.


    Korniss Dezső: Bartók, Magántulajdon

    Ámos Imre (1907 – 1944)

    Nagykállón született. A Műegyetemen, majd a 1929 és 1935 között a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolán tanult, ahol Rudnay Gyula volt a tanára. 1931-től kezdve szerepelt kiállításokon - gyakran feleségével, Anna Margittal - együtt. 1936-tól minden nyáron Szentendrén dolgozott. Kezdetben a posztimpresszionizmus (Rippl-Rónai József és a Nabis-csoport) hatott művészetére. 1937-ben Párizsba utazott, megismerkedett Marc Chagall-lal, s ettől kezdve az álomszerű ábrázolás jellemezte műveit. Képalkotó módszerét asszociatív expresszionizmusnak nevezte. Szűk enteriőrökbe szorított kompozíciói az elvágyódás jelképeivel, egy transzcendens, mégis emberléptékű világ szimbólumaival telítettek. 1940-ben elvitték munkaszolgálatra, az ott készült műveiben az addigi kontemplatív misztikus hangulatú, a zsidó kultúrából is táplálkozó szimbólumrendszer az iszonyat, a kínok, a pusztulás és a fenyegetettség jelképeivel bővült. 1944 nyarán Németországban, feltehetően egy szászországi munkatáborban halt meg.


    Ámos Imre: Sötét idők, 1941 Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

    Anna Margit (1913 – 1991)

    Borotán született. Eredeti neve Sicherman Margit; vidéki zsidó családból származott. 1930-ban Budapestre költözött, ahol a főiskoláról eltávolított Vaszary János magániskolájában tanult. Itt ismerkedett meg Ámos Imre festővel, akivel többévi együttélés után, 1936-ban összeházasodtak. 1937-ben, a világkiállítás idején, Ámos Imrével Párizsba mentek, ahol találkoztak Chagall-lal, de művészetüket nem alakították át alapvetően az ottani élmények. 1938-1941 között a nyarakat Ámossal együtt Szentendrén töltötték. A második világháború idején férjét elvitték munkaszolgálatra a délvidéki, majd a keleti harctérre. Ekkor vált festészetében az ember bábuvá, aki ki van szolgáltatva a sorsnak. A nőalakokba szinte kivétel nélkül önmagát helyettesítette be, szerepeket keresett és próbálgatott. 1945-ben az Európai iskola alapító tagja volt. Az Európai Iskola megszűnése után jó ideig nem kapott önálló kiállítási lehetőséget, 1948 és 1953 között elhallgatott. Amikor újra dolgozni kezdett, a baba, bábu, bohóc lett ismét a témája. Mind festésmódja, mind témái a groteszkhez közelítettek, a szürreális és expresszív látásmód egyaránt jellemezte. A "popular imagery" témái, a vásári portékák, az üvegfestmények, a "cselédfolklór" ihlette bibliai tárgyú képeit. A zsidó vallási szokások már a háború előtti munkáin megjelentek, akkor azonban mintegy elrejtette, míg a hatvanas évek végétől egyértelműen, azonnal felismerhetően festette meg ezeket. A hetvenes években a naiv, tudatos primitivizmus, a festményekbe ragasztott giccstárgyak, fotók, rendkívüli színesség jellemezte képeit.


    Anna Margit: Bábu, 1948, Magántulajdon

    Paizs Goebel Jenő (1896 –1944)

    Budapesten született. A Képzőművészeti Főiskolán Réti István tanítványa volt, majd ösztöndíjjal Franciaországba ment és 1924–26-ban Barbizonban dolgozott. Cézanne, Giorgio de Chirico gyakorolt rá nagy hatást. A húszas évek végén vékony, hajlékony vonalakkal operáló, a képsíkot zománcos, tiszta felületekkel kitöltő festésmódot alkalmazott. Hazatérése után egy ideig Nagybányán élt. Stílusának változása egybeesett Szentendrére való költözésével - szimbolikus elemekkel, metafizikus terekben jelenítette meg kompozícióit. A harmincas évek végén ismét módosult stílusa: elmaradtak a fantasztikus elemek, és témái nagyobb részét a szentendrei motívumok szolgáltatták. A korábbi dekoratív koloritot, oldott lilás, kékes, zöldes reflexfestés váltotta fel, amely mögött mind szomorúbb ember és valóságlátás húzódott meg. A fény-árnyék kontraszttal plasztikus hatást keltő műveit dekoratív, gondosan szerkesztett stílus váltotta fel. Szimbolikus elemekkel, metafizikus terekben jelenítette meg a nemzetközi szürrealizmus vonulatába illeszkedő kompozícióit. Ugyanakkor e sajátos álombirodalomban, egy, a napi aktualitások és gondok által nem sújtott, árkádiai létforma vágyképe fogalmazódik meg, amely szimbolikus menedék és egyben a fenyegetettség jelképe is a háború felé sodródó Európában.


    Paizs Goebel Jenő: Aranykor: Önarckép galambokkal, 1931
    Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

    Bálint Endre (1914–1986)

    Budapesten született, apja, Bálint Aladár a Nyugat ismert képzőművészeti kritikusa volt. Tizenhat éves korában felvették az Iparművészeti Iskola grafikai reklámgrafika szakára, de hamarosan kiderült, hogy a festészet iránt is erősen vonzódik. Húsz éves korában három hónapra Párizsba utazott, az ott megismert modern festészet jellemezte későbbi művészetét. 1934-ben ismerkedett meg Vajda Lajossal Vaszary János magániskolájában. 1936-tól járt Szentendrére. 1936-ban megbetegedett tüdőbajban, amiből soha nem tudott teljesen meggyógyulni. 1938-ban rendezték meg első gyűjteményes kiállítását a Tamás Galériában, s ettől kezdve a modern magyar művészet fejlődésével foglalkozó kritika figyelmének középpontjában állt. A háború és munkaszolgálat után, 1945-ben az újrakezdés lendületével kapcsolódott be a művészeti életbe, alapító tagja volt az Európai Iskolának. Festészetében a régi tendenciák folytatódása mellett új vonás a háborús emlékképek felidézése. 1947-ben hosszabb időt töltött Párizsban, megismerkedett André Breton-nal, és részt vett a Nemzetközi Szürrealista Világkiállításon. Ennek hatására a következő években képzeletbeli lények, manók, koboldok, antropomorf organikus lények népesítették be képeit. 1957 és 1962 között ismét Párizsban élt, s a francia Édition Labergerie kiadásában megjelenő „Jeruzsálemi Biblia”-hoz több, mint ezer illusztrációt készített. A sziluett hatásokra építő bibliai ábrázolások befolyásolták a hatvanas években, a szürrealizmus kései változatához sorolható műveit.


    Bálint Endre: Groteszk temetés, 1963, Magántulajdon

    Szántó Piroska (1913 – 1998)

    Kiskunfélegyházán született. 1931-ben felvették a Magyar Iparművészet Főiskolára, majd egy év után átiratkozott a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, Szőnyi István osztályába, de innen baloldali politikai tevékenysége miatt kizárták. Korai tájábrázolásait, figurális kompozícióit, rajzait későbbi munkásságában is fel-feltűnő expresszív hangvétel jellemezte. 1937-ben Bálint Endre hívására ment először Szentendrére, ahol Vajda Lajos szürrealista műveinek hatására találta rá az antropomorfizált növényábrázolásokra. A háború alatt Budapesten Aczél György lakásában bujkált. 1945-1948-ig tagja volt az Európai Iskolának. Az ötvenes években a kultúrpolitikában alkalmazott három T kategóriában (tiltott, tűrt, támogatott) a tiltott művészek közé került, könyvek illusztrálásából (és Vass István feleségeként) élt. A hetvenes években minden évben önálló kiállítása nyílt és minden állami kitüntetést megkapott. A hetvenes – nyolcvanas években, több életrajzi indíttatású könyve is megjelent.


    Szántó Piroska: Rózsaszínű hold, 1947, Ferenczy Múzeum, Szentendre

    Barcsay Jenő (1900-1988)

    Egy túlnyomóan román nemzetiségű erélyi faluban, Katonán született. Apja azt akarta, hogy katonatisztet legyen, de ő maga inkább zenésznek készült, zongoraleckéket vett Marosvásárhelyen. Közben magán tanítóskodott, tanítói és kántori oklevelet szerzett. Közben akvarelleket készített és gipszmunkákat másolt. Egy jómódú erdélyi úr vállalkozott arra, hogy fedezze tanulmányait a budapesti főiskolán. Így került 1919-ben Magyarországra. A főiskolán Vaszary János növendéke volt. 1926-ban egyéves ösztöndíjjal Párizsba utazott. A kubista Braque, de még inkább Matisse hatott rá. Az ösztöndíj második felében Olaszországba utazott, Perugiába, Rómába, Assisibe és Firenzébe. Az utazás életre szóló élményekkel látta el, és hazatérése után a konstruktivizmus sajátos magyar változatát alakította ki. Az 1928-ban csatlakozott Szentendrei Festők társaságához 1929-től a nyarakat rendszeresen Szentendrén töltötte. Motívumai a Szentendre környéki táj konstruktív-plasztikus domborzata, tektonikája, parasztudvarok és csendes templomudvarok voltak. 1945-ben meghívták a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, az anatómia- és a szemléleti látszattan professzora lett. 1953-ban jelent meg anatómiai tankönyve. Nyolcvan éves korában lényeges változás történt művészetében: a colour field festészeti irányzattal rokon, néhány színre és formára épülő festményeket készített.


    Barcsay Jenő: Szentendrei hegyek piros tetejű házakkal, 1935, Magántulajdon

    Miháltz Pál (1899 – 1988)

    Magyarvalkón született. Képzőművészeti tanulmányait 1918-ban kezdte el a Képzőművészeti Főiskolán Révész Imre növendékeként, majd 1922-ben Vaszary Jánost választotta mesteréül. Ekkor színesedik ki addigi mélytónusú, sötét színezetű palettája. Vaszary hatására témavilága is megváltozott: szimbolikus értelmű bibliai jeleneteket festett. 1929-ben Olaszországban járt, képei átmenetileg az olasz novecentoval is rokonságba került. A harmincas évek végén Szentendre vonzáskörébe kerülve alakította ki önálló stílusát, amit a posztimpresszionizmus és a szimbolizmus sajátos szintézise jellemez. Határozott kontúrvonalakból szerkesztett, szuggesztív hangulatú festészete a formaképzés dolgában megmaradt a természetelvűség talaján, ám befelé forduló alkotói habitusa révén a látottak mindig spirituális tartalmaikat felfedve jelentek meg vásznain - különleges fénybe vonva a szűkebb környezet motívumaiból táplálkozó, puritán egyszerűségű témákat. A hetvenes évek végén művészete drámai színezetet kapott, filozofikus beállítottsága bizonyos monumentalitással párosult.


    Miháltz Pál: Kalitka, 1931, Ferenczy Múzeum, Szentendre

    Farkas István nem dolgozott Szentendrén, de művészete egyaránt közelít az expresszionizmushoz és a szürrealizmushoz.

    Farkas István (eredeti neve Wolner István) 1887-ben született Budapesten. Apja, Wolfner József, a Singer és Wolfner Könyvkiadó igazgatója volt. Tizenöt éves korában kezdett festészetet tanulni Mednyánszky Lászlótól. 1912-ben Párizsba utazott, és a háború kitöréséig ott élt. Az első világháborúban frontkatonaként szolgált, olasz hadifogságba került.1925-ben visszatért Párizsban és ott telepedett le. A párizsi művészeti élet befogadta, a legjobb gyűjtők vásárolták műveit. Párizsban radikálisan megváltozott stílusa és festőtechnikája. Fehérrel alapozott fatáblára olyan temperával festett, amelynek maga keverte a kötőanyagát azért, hogy a színek telítettségét, vagy bársonyos fényét tudatosan szabályozhassa. 1930-ban készültek első főművei. Motívumrendszere jelképek, szorongásokkal, titkokkal telített szimbólumok együttese. 1929 -932 között több kiállítása nyílt Párizsban, jelentős francia szerzők méltatták művészetét. 1932-ben, apja halála után végleg hazatért, átvette a Singer és Wolfner Kiadó igazgatását, de festői munkásságát is folytatta. A német megszállás után zsidó származása miatt előbb magyar gyűjtőtáborba vitték, majd – több hiábavaló mentőakció után (a család Herczeg Ferenchez, majd Horthy kormányzóhoz is fordult) – az auschwitzi megsemmisítő táborba került, ahol 1944-ben meghalt.


    Farkas István: Végzet (Séta a víztoronynál) 1934
    Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  • Római iskola

    Klebelsberg Kunó kultuszminiszter a húszas években számos európai országban hozott létre Collegium Hungaricum típusú magyar intézeteket. Ezek részben íróknak, fordítóknak és képzőművészeknek adott ösztöndíjjal egybekötött kint tartózkodási lehetőséget bíztosítottak, részben a magyar kultúrával ismertette meg az adott város lakóit. 1928-ban Gerevich Tibor művészettörténészt a Római Magyar Akadémia igazgatójává nevezte ki. Gerevich a korábbi egyéni művészeti ösztöndíjak rendszere helyett egységes koncepció alapján nagyobb létszámú „évfolyamokat” válogatott össze, amelyeknek résztvevői legalább egy évet (maximum három évet) tölthettek Olaszországban. Elképzelése szerint a fiatal magyar nemzedék számára az itáliai művészeti törekvések szolgálhattak korszerű, követendő példával. A Római Magyar Akadémia újjáélesztése a magyar-olasz politikai-kulturális együttműködés egyik szimbóluma volt. A művészek különböző „előélettel” érkeztek Rómába, így különböző érzékenységgel viszonyultak az itáliai művészethez. Hazatérésük után kiemelt állami megbízásokat kaptak. Pl. egy-egy új templom dekorációját - első ilyen a városmajori Szentlélek-templom (1932) volt, azzal majdnem egy időben épült pasaréti római katolikus templom, majd a balatonboglári kápolna említendő, mint a római iskola koncepciójának és alkalmazhatóságának látványos "dokumentumai".

    Aba-Novák Vilmos (1894 – 1941)

    Budapesten született. 1912-ben iratkozott be a Képzőművészeti Főiskolára. Ösztöndíjasként nyaranta Szolnokon Fényes Adolf mellett dolgozott. Tanulmányait megszakította a háború, 1915-ben megsebesült, jobb karja hosszú ideig béna volt. Rajztanári oklevelét, mint szabadságos katona szerezte meg. 1926-ben ösztöndíjjal Itálián és Svájcon keresztül Párizsba utazott. 1928 és 1930 között ösztöndíjas volt a Római Magyar Akadémián, Gerevich Tibor így írt róla: "Tökéletesen megőrizte a magyar művészi képzeletben gyökerező egyéniségét, s technikája, tüzes színlátása is teljesen eredeti. Nem modort, nem külső formákat lesett el a régi olasz mesterektől, hanem elveket szűrt le az olasz művészet megújítóinak, Giottónak, Masacciónak, Piero della Francescának művészetéből. Útmutatásaik nyomán, de őket nem utánozva támasztotta fel korszerűen a magyar freskófestészetet." Itáliában az olajfestésről áttért a temperatechnikára, olaszországi képeiből 1931-ben gyűjteményes tárlata nyílt az Ernst Múzeumban. 1935-től a nyarakat Erdélyben, Csíkzsögödön töltötte. Ott készült cirkusz- és nép-életképeit többször bemutatták a Fränkel Szalon tárlatain. 1931-től kezdve számos egyházi és állami megbízású monumentális feladatot kapott (pl. a szegedi Szent Demeter-kápolna falképeit, a jászszentandrási templom freskóit, a városmajori templom mennyezetének és szentélyének freskóit). 1935-ben műveit kiállították New Yorkban, 1936-ban elnyerte a Párizsi világkiállítás, Grand Prix díját, 1937-ben a Velencei Biennálé nagydíját. 1938-tól a Képzőművészeti Főiskola tanára volt.


    Aba-NovákVilmos:Cirkusz, 1930, Magántulajdon

    Molnár C. Pál (1894 - 1981)

    Battonyán született. 1915 és 1918 között rajztanári szakon tanult a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, s közben a Szinyei családnál, mint házitanító dolgozott. A főiskola befejezése után Genfben, majd 1921–22-ben Párizsban élt. Az 1920-as években a plein-air festés dúsabb változatát hozta létre, svájci tájképein a helyi színek erőteljes érzékeltetése volt a jellemző. 1926-ban Giotto di Bondone Szent Ferenc a madaraknak prédikál című festménye alapján ugyanezzel a címmel festett egy képet, mellyel három éves ösztöndíjat nyert a Római Magyar Akadémiára. Művészete Rómában megváltozott, a római iskola tárgykörével megegyező, többnyire szakrális jeleneteket közvetlen, érzéki látásmóddal jelenítette meg. Mind egyházművészeti, mind más témájú festményein, falképein az újklasszicizmus sajátos változatát teremtette meg, melyet a szűkszavú előadásmód és a szürrealisztikus látásmód jellemez.


    Molnár C. Pál: Menekülés Egyiptomból,1932, Magángyűjtemény

    Patkó Károly (1895-1941)

    Budapesten született, a Képzőművészeti Főiskolán Réti István tanítványa volt. Nyaranta Nagybányára és a közeli Felsőbányára járt festeni. Alkotásai Nagybánya és Felsőbánya mindent átható napsütésének hatására fénnyel telítődtek. Az ecsetkezelés oldottabb lett, a formák egyszerűbbé váltak, s a korábban használt földszíneket meleg pirosak és zöldek váltották fel, a barnás felületeket komplementer kontrasztok reflexei élénkítik. Festészetében fordulóponthoz az Olaszországban töltött (1929-31) évek alatt érkezett. "Alkotó erejét Róma szabadítja fel. Szinte minden törekvését sutba dobja, kivéve a rendkívüli rajztudást, ami gyorsan képesítette új klasszicizáló stílusának kialakítására. Nagy, összegző formákban, zárt konstrukciókban szerkeszti meg műveit.” (Gerevich Tibor)


    Patkó Károly: Fürdés előtt, 1929 Magántulajdon

    Kontuly Béla (1904 – 1983)

    Miskolcon született. Először a prágai Képzőművészeti Főiskolán, majd a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Réti István irányítása alatt tanult. 1928-tól ösztöndíjasként Rómában tartózkodott és nagy hatást tett rá az itáliai reneszánsz - főként Piero della Francesca – festészete. Hazatérése után sok állami megbízást kapott, ő készítette a szegedi egyetem lépcsőházának freskóit, a budapesti Hermina úti kápolna, a Herminamezői Szentlélek-templom és a komáromi katolikus templom freskóit. Az új tárgyiasság és a novecento jegyében fogant portréi, szakrális témájú táblaképei és templomi freskói tették ismertté.


    Kontuly Béla: Kánai menyegző, c. 1934, Magántulajdon

    Medveczky Jenő (1902 – 1969)

    A Képzőművészeti Főiskolán Vaszary János egyik legígéretesebb tanítványa volt. 1929-ben hároméves ösztöndíjat kapott Rómába, ahol a legfontosabb impulzust Giotto, Masaccio, Piero della Francesca, de mindenek előtt - formálásban és színkezelésben - Michelangelo képeiből nyerte. Az alakokat övező környezetet a reneszánsz példákat követve, mélybe vezető építészeti térként szerkesztette, a egymás mellé sorolt árnyékokkal felszabdalt síkokra tagolta. A síkok határain végigfutó egyenesek merőleges vonalhálója, a modellek szoborszerű alakjai és elrévedő tekintetük a rendezettséget, az állandóságot, s az időtlenség érzetét keltik a szemlélőben.


    Medveczky Jenő: Nővérek, 1929, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

    Pátzay Pál (1896.– 1979)

    Kapuváron született. 1912 és 1914 között tanult a Képzőművészeti Főiskolán - azután kizárták. Ezt követően huzamosabb ideig lakott a Ferenczy családnál Nagybányán. Megismerkedett Kassák Lajossal és az első világháború éveiben a MA köréhez kapcsolódva expresszionista kisplasztikákat készített. Mivel a Tanácsköztársaság alatt a direktórium munkáját segítette, a Tanácsköztársaság bukása után másfél évre bebörtönözték. Az 1920-as évek végén több tanulmányutat tett külföldön: 1927-ben Párizsban járt, majd 1928 és 1930 között a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasa volt. A második világháború éveiben a budapesti műterme sok üldözöttnek nyújtott menedéket (ezért a Jad Vasem Intézet Világ Igaza jelölőbizottsága oklevéllel tüntette ki.). Műterme a háború végén elpusztult, és sok munkája megsemmisült. 1945-ben a Magyar Képzőművészeti Főiskola professzorává nevezték ki. Művészetszemléletében, s alkotásaiban a római iskola egyik legkövetkezetesebb képviselője volt. Neoklasszicista alkotásai harmóniát sugároznak, s barokkos lendületet jellemzi azokat.


    Pátzay Pál: Bernáth Aurél, 1928, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  • A Gresham-kör

    A húszas évek közepén előbb a Centrál, majd a Gresham palota kávéházban összegyűlt képzőművészek, műgyűjtők, művészettörténészek baráti társasága kapta utólag ezt a nevet. Az asztaltársaság tagjai többnyire hetente kétszer találkoztak, beszélgetéseik során az impresszionizmus és a posztimpresszionizmus elveire támaszkodva a lírai festészet, a figurális ábrázolás és a klasszikus tradíciókat megőrzését szorgalmazták. Kiindulási pontjuk Szinyei Merse Pál "Majális” című képe volt, melynek értelmezése esztétikai alapelvükké vált. A Gresham-kör nem nevezhető igazi művészeti csoportosulásnak, az volt bennük a közös, hogy a Nagybányán kialakult szellemiséghez ragaszkodtak. Nézeteiket rendszeresen a Magyar Művészet folyóiratban, illetve az Ars Hungarica könyvsorozatban juttatták kifejezésre.

    Bernáth Aurél (1895 - 1982)

    Marcaliban született, Nagybányán Réti István és Thorma János irányítása mellett tanult. 1921-ben Bécsbe költözött, ahol expresszionista és absztrakt stílusban kezdett festeni. Kapcsolatba került Kassák Lajossal és az aktivistákkal. Az ekkor készített grafikai albumának lapjai közvetlenül nem sorolhatók az aktivista művészet stíluskörébe, viszont az aktivista művészet és az általa közvetített német expresszionizmus, valamint a kubizmus szemléletmódja és formai kérdései segítették a maga művészi problémáinak megfogalmazásához. (1923-ban Ferenczy Bénivel közös kiállítása volt a Der Sturm Galériában.) 1926-ban tért haza Berlinből, s nem sokkal ezután festette a „Riviéra” című főművét, ami egy csapásra a magyar festészet élvonalába emelte. Az 1930-as években a Gresham-kör szellemi vezére volt. Legjelentősebb művei ekkor születtek, festészetére egyre inkább a nagybányai hagyományokon alapuló impresszionista stílus vált jellemzővé. Az 1940-es években képeinek hangvétele, az addig lírai stílusból átment a ridegebb színvilágba és ábrázolásba. 1945-ben a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára lett.


    Bernáth Aurél: Riviera, 1926-27, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

    Egry József (1883 - 1951)

    Zalaújlakon született. Autodidakta módon kezdett festeni, majd Lyka Károly segítségével egy évet Párizsban töltött. Onnan került a Képzőművészeti Főiskolára Szinyei Merse Pál és Ferenczy Károly mellé. 1911-ben kijutott Belgiumba, a korábbi plein-air, majd szecessziós vonalvezetésű tájképek helyett visszafogott, jobbára barnás színekkel, kikötőmunkásokat kezdett festeni. Ezekre a képeire már a megszerkesztett rend volt a jellemző. Az első világháborúban súlyos baleset érte, hosszabb időt töltött a badacsonyi hadikórházban. Itt kezdett a fény átalakító erejével foglalkozni. Eleinte az expresszionista szimbolikával közeledett a napkultuszhoz. A fénytől átjárt légtér testtelen megjelenítéséhez sajátos olaj-pasztell technikát fejlesztett ki. Részben a háborús sérülése utáni egészségi állapotának romlása miatt gyakran ment olaszországi utakra, főleg Sziciliába. Az ott látott erős fények megszilárdították elképzeléseit.


    Egry József: Visszhang, 1936, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

    Szőnyi István (1894 –1960)

    Újpesten született, Budapesten és Nagybányán tanult, mesterei Ferenczy Károly és Réti István voltak. 1914-ben behívták katonának, főhadnagyi rangban kinevezést kapott. A háború után folytatta tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán, de mivel szimpatizált a Magyarországi Tanácsköztársasággal, annak bukása után kizárták a főiskoláról. Korai műveiben az expresszív drámaiságot és atmoszferikus plein-air festés egységét kereste. 1923-ban Zebegénybe költözött, ezzel új korszak kezdődött festészetében. Képei egyre líraibbá, harmonikusabbá váltak. Fő témája a zebegényi táj és a paraszti élet mindennapi eseményei voltak. Az 1930-as években Zebegényből gyakran felutazott Budapestre és eljárt a Greshambe. A nagybányai tradíció továbbfejlesztéséből alakította ki sajátos művészi formanyelvét, melyre a napfényes színek, lágy tónusok a jellemezők. Egyik legismertebb műve, a „Zebegényi temetés”. A zömök alakok már nem a korai évek beállított kompozícióinak öntudatosan pózoló szereplői, hanem hétköznapi események átélői, kiszolgáltatott elszenvedői.


    Szőnyi István: Zebegényi temetés, 1928, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

    Szobotka Imre (1890-1961)

    Zalaegerszegen született. 1910-14 között az Iparművészeti Iskolában, majd Rómában, Velencében és Párizsban tanult. Erőteljesen hatott rá a kubizmus. Hazatérve rendszeres eljárt a Gresham kávéházba, a nagybányai tradíció és a kubizmus egységét kereste az impresszionizmus és kubizmus formajegyeinek ötvözésével. Képeit finom színvilág, lírai hangulat és a konstrukció hangsúlyozása jellemzi.


    Szobotka Imre: Nagybányai táj, 1930 körül, Magántulajdon

  • Mexikói realizmus

    Mexikó, az egykori Új Spanyolország, a XIX. század végén lépett ki a gyarmati sorból. Az 1821-ben kezdődött mexikói függetlenségi háború 1824-re meghozta eredményét, Spanyolország kénytelen volt Mexikó függetlenségét elismerni. Az 1824-as évi alkotmány szerint Mexikó szövetségi köztársaság lett. Valójában egy hosszú diktatórikus rendszer vette kezdetét, ami Porforio Diaz 1884-1911 tartó uralma alatt egyre pusztítóbbá vált. Porfirio Díaz antidemokratikus uralma ellen 1910-ben, újraválasztása után tört ki a forradalom, ami közel tíz évig tartott. A forradalmárok ugyan gyorsan legyőzték a szövetségi hadsereget, de a belső egység hiánya miatt az országban zavaros viszonyok uralkodtak 1920-ig, mígnem létrejött a szocialista színezetű Intézményes Forradalmi Párt. A politikai függetlenség kivívásában és a nemzeti identitástudat kialakulásában komoly szerepet játszottak a képzőművészek. Harcoltak, társadalmi szerepeket vállaltak, pártokban tevékenykedtek és meg voltak győződve arról, hogy művészetükkel forradalmi hatást érhetnek el.

    Századunk egyik legtekintélyesebb művészeti irányzata a mexikói falfestészet, amely szorosan összefonódott történelmi és társadalmi törekvésekkel. Legjelentősebb képviselői Rivera, Orozco és Siquerios - középületek belső tereiben falképeken ábrázolták az ország történelmi eseményeit. Művészetük gyökerei mélyre nyúlnak: az újkori mexikóiak, az egykori spanyol hódítók leszármazottjai, azoké, akik szétzúzták az indián világot és magukba szippantották az őshonos indián kultúrát. Nemzeti öntudatukban hatalmas erő rejlett, ami megjelent a monumentális falfestészetben (amely később hatott az európai művészetre is, például Picasso negyvenes években készített festményeire). Az új monumentális festészeti stílus ötvözte az indián népi tradíciót, az európai quattrocento festészet, valamint „École de Paris” kubizmusát és expresszionizmusát. Az új mexikói festőstílus megteremtői - Rivera, Orozco és Siquerios - hosszabb időt töltöttek Párizsban. Mexikóban a húszas-negyvenes évek között gigantikus építkezés indult el, a falakat monumentális freskók borítják a padlótól a plafonig. A mexikói táblakép festészet két legjelentősebb művésze Rufino Tamayo és Frida Kahlo voltak.

    Diego Rivera (1886-1957)

    Tanulmányait apja követelésére egy katonai iskolában kezdte, de két hét után abbahagyta és beiratkozott a San Carlos Akadémiára. 1906-ban elnyerte a spanyol kormány ösztöndíját és Európába - előbb Spanyolországba, majd Párizsba - utazott. 1909-ben ismerte meg Paul Cézanne, Pablo Picasso, Georges Braque művészetét. A Montmartre-on élt, mint a többi párizsi festő, barátja volt Amedeo Modigliani, akit többször is lefestett. 1913-ban kiállítása nyílt Párizsban és Madridban, majd 1916-ban New Yorkban. 1920-ban Itáliába utazott, ahol nagy hatással volt rá a trecento falfestészete, amely a monumentális formázás felé irányította figyelmét. 1921-ben tért vissza Mexikóba és az új kormány által támogatott falfestményeket készített.Mozgalmat szervezett, amelynek eredménye a mexikói nemzeti festőiskola megalapítása lett. 1929 kinevezték a San Carlos Akadémia igazgatójává. Gyökeres változásokat javasolt a tantervben, ami nagy ellenállást szül a konzervatív szemléletű felsőbb hivatalnokok körében. Freskóinak témáját Mexikó történelme, politikai- és társadalomtörténete és a népi felkelések ihlették. Művészete arról tanúskodik, hogy a XX. század első felének valamennyi európai vezető festészeti irányzatát behatóan ismerte és beolvasztotta azok stíluselemeit saját alkotásaiba. Egyik főműve a Palacio Nacional-ban látható Mexikó történetét bemutató hatalmas freskósorozata. 1929-ben feleségül vette a Frida Kahlót, akit élete szerelmének tartott, de akivel igen viharos házasságban éltek.


    Diego Rivera: The Arsenal- Frida Kahlo Distributes Arms, 1928
    detail, from the cycle "Political Vision of the Mexican People" Ministry of Education, Mexico City

    Clemente Orozco (1883-1949)

    Tizenöt éves korában szülei vidékre küldték, mert azt akarták, hogy mezőgazdasági mérnők legyen. 1904-ben meghalt az édesapja és akkor édesanyja támogatásával beiratkozott a San Carlos Akadémiára. Mexikó Függetlenségének ünnepnapján 1904-ben balesetet szenvedett, eltörte a bal kezét és csuklóját. Az ünnepség miatt néhány napig egyetlen orvost sem talált, mire talált egyet, le kellett vágni a kezét. 1908-tól folytatta tanulmányait a San Carlos Akadémián, a festés mellett főleg az indián népművészet megismerésével foglalkozott. 1913-ban, a forradalom idején, politikai karikatúrákat készített. Ösztöndíjjal ő is eljutott Párizsba, de az európai festészet kevésbé hatott rá, mint Rivera-ra. 1922-től Rivera-val és Siquerios-szal, ő is az egyik vezető egyénisége lett a mexikói forradalmi festészetnek. Műveit híradásnak szánta, fájdalmas, komor látomásaival népének lázadását dokumentálta. Hatalmas méretű freskóira a naturalisztikus részletezés és az expresszív színhasználat a jellemző. 1927-ben meghívták Kaliforniába, a Claremont-i Pomona College freskóinak elkészítésére, és csak 1934-ben tért vissza Mexikóba.


    Clemente Orozco: Zapatistas, 1931, Museum of Modern Art, New York

    David Alfaro Siquerios (1896-1974)

    Tizenöt éves korában részt vett a mexikói képzőművészeti főiskola növendékeinek sztrájkjában, melynek célja az akadémikus művészeti oktatás eltörlése volt. Tizenhat évesen csatlakozott Mexikó forradalmi hadsereghez, négy év után kapitánnyá léptették elő. Leszerelése után tiszti zsoldjából Párizsba ment, itt találkozott Riverával és együtt dolgozták ki a spanyol hódítást megelőző hagyományok alapján a monumentális és heroikus művészet alapjait. Miután visszatért Mexikóba, állami megbízásra kezdett falfestményeket készíteni, de ideje nagy részében sztrájkokat irányított a szakszervezeti és politikai mozgalomban (többször bebörtönözték és száműzték). Freskóin a mexikói népi hagyományokat egyesítette napjai történelmével, műveit a tömegábrázolások, a mozgalmasság és az erős színek jellemzik.


    David Alfaro Siquerios: Sowers, 1947, Museu de Arte, Sao Paulo

    Rufino Tamayo (1899-1991)

    Szülei zapoték indiánok voltak. Kérésükre kereskedelmi tanulmányokat folytatott, közben titokban a San Carlos Akadémia festőszakára járt. 1921-ben kinevezték a forradalom után megnyílt Antropológia Múzeum néprajzi osztályának vezetőjévé. Munkája során közvetlen kapcsolatba került az ősi mexikói kultúrákkal. 1926-ban rendezett első önálló kiállításán olyan festményeket mutatott be, melyeken a prekolumbián művészet ősi formát összekapcsolta a mexikói kortárs művészet vívmányaival. Mivel nem kapcsolódott a murális művészethez, állami megbízást sokáig nem kapott. 1926-ban New Yorkba utazott, ahonnan 1933-ban tért vissza Mexikóba. Kinevezték tanárnak a Szépművészeti Akadémiára és 1933-ban freskót festett a zenei konzervatórium falaira.


    Rufino Tamayo: Women of Tehuantepec 1939
    Albright-Knox Art Gallery, Buffalo

    Frida Kahlo (1907 – 1954)

    Apai nagyszülei Magyarországról települtek át Németországba, apja Mexikóban telepedett le és spanyol-mexikói nőt vett feleségül. Tizennyolc éves volt, amikor egy villamos ütközött azzal a busszal, melyen utazott. Hosszú betegsége alatt, az unalom és a fájdalom elől menekülve kezdett festeni. 1928-ban csatlakozott az önálló mexikói kultúra megteremtését célul kitűző művészek csoportjához. Ekkor ismerkedett meg Diego Riverával, akihez 1929-ben férjhez ment. Az ő hatására erősödött meg benne az elhatározás, hogy végleg a festészetet válassza. Színvilágára és jelkép rendszerére erősen hatott a prekolumbián kultúra. Sok önarcképet festett, ezeken az arca maszkszerű, az arcot körülvevő jelképes értelmet hordozó tárgyak, állatok, a háttérben látszódó táj árulja el a kép igazi mondanivalóját, pillanatnyi lelkiállapotát.


    Frida Kahlo: Self-portrait, 1940, Private collection

  • Metafizikus- és szürrealista művészet

    A futurizmussal dinamizmusával szemben a metafizikus festészet az időtlenséget, mozdulatlanságot, az antik ideálokat, a matematika örök érvényű törvényeit egyesítette az álmokkal, a misztikus, szimbolikus képzetekkel. A metafizikus festészet a tudatalattiból felbukkanó félelmek, szorongások, képek felidézésével a szürrealizmus előfutára volt, az 1910-15 közötti években fejlődött ki Ferrarában. Jellemzője a torzított perspektíva, a természetellenes megvilágítás és a furcsa képzeletvilág. A metafizikus festők szokatlan környezetbe helyezve a tárgyakat, álomszerű, mágikus atmoszférát teremtettek. A metafizikus és szürrealista festészet közötti különbség főleg abban van, hogy a metafizikus festők szigorú kompozíciós szerkezeteket alkalmaztak és gyakran felhasználták különböző korok építészeti emlékeit. Főbb képviselői: Giorgio de Chirico, Giorgio Morandi, René Magritte, Paul Delvaux.

    Giorgio de Chirico (1888-1978)

    Görögországban született, Volosz városában. 1906-tól a müncheni Akadémián tanult. A festészet mellett filozófiával foglalkozott, főleg Nietzsche, Schopenhauer és Weininger hatottak rá. 1910-ben Firenzébe költözött, művészetében minden előzmény nélkül, hirtelen jelentek meg azok a vonások, amelyek később a „metafizikus festészet” nevet kapta. Számára a metafizikus festészet nem mozgalom volt, hanem intellektuális alkotói tapasztalat. Festményeit az időtlenség, a mozdulatlanság jellemzi, az arcnélküli figurák a személytelenséget szimbolizálják. 1911-ben Párizsba élt, festményei szerepeltek a Salon d'Automne és Salon des Indépendants tárlatokon. Képeire felfigyelt Picasso és Apollinaire (utóbbi a jó barátja is lett). De Chirico festészeti alapelveit a „Valori Plastici” című folyóiratban tett közzé, egyben vezetője is lett a hasonló nevet viselő a csoportnak.


    Giorgio de Chirico: Piazza d'Italia, 1913, Art Gallery of Ontario, Toronto

    Giorgio Morandi (1890-1964)

    Bolognában született, 1907-1913 között a bolognai szépművészeti akadémián tanult, rajztanári képesítést szerzett. Nem mondva le művészi ambícióiról, tanári állást vállalt. Egyszerű tárgyakból álló csendéleteket festett, kevés színnel, erős vonalakkal és tiszta kontúrokkal. „Modelljei” a körülötte fellelhető tárgyak - palackok, vázák, locsolókannák, tányérok, dobozok - voltak. Ezeket különböző alakzatokba rendezte el egy-egy asztalkán, a tárgyakat tiszta kontúrok közé zárta, s igen visszafogott színeket használva különös hangulatotokat ért el velük. 1918-ban ismerkedett meg De Chirico-val, hatására sajátos metafizikus stílusú képeket festett. Ez a korszaka nem tartott sokáig, hamarosan visszatért saját útjára: csendéleteket festett közönséges tárgyakból.


    Giorgio Morandi: Still Life, 1919, Museo Morandi, Bologna

    René Magritte (1898 – 1967)

    A belgiumi Lessines-ben született. 1912-ben anyja öngyilkosságot követett el, a Sambre folyóba vetette magát. Két hét múlva találták meg, a fejét hálóinge fedte. Magritte jelen volt a holttest kiemelésénél. Anyja lebegő holttestének képe, arcát takaró ruhája ihlethette számos festményét. 1916-18 között a büsszeli Académie Royal des Beaux-Arts -ban tanult két évet, azután egy tapétagyárban dolgozott, ahol poszter- és hirdetésterveket készített. 1927 és 1930 között Párizsban élt, itt ismerkedett meg Giorgio de Chirico-val, aki nagy hatást tett rá. Brüsszelbe való visszatérése után találkozott André Bretonnal – akinek szürrealista baráti köréhez tartozott Joan Miró és Salvador Dalí. Képein gyakran jelennek meg egyszerű tárgyak szokatlan kontextusban, új jelentést kölcsönözve a megszokott dolgoknak. A tárgyak más jelentenek, mint aminek látszanak, tipikus technika nála. Például a „képek árulása” (La trahision des images) festményén egy pipa látató, oly módon komponálta, hogy az dohányreklám érzetét keltse. A pipa alá a következő szöveget írta ecsettel: „ez nem egy pipa” (Ceci n est pas une pipe), mely ellentmondásnak tűnik, de gyakorlatilag igaz – a festmény nem egy pipa van - ez a pipa képe. Számos híres festmények szürrealista változatát elkészítette.


    René Magritte: Ceci n'est pas une pipe, 1928-29 Los Angeles County Museum of Art, Los Angeles

    Paul Delvaux (1897 -1994)

    Belgiumban, Antheit-ben született. A brüsszeli Académie Royale des Beaux-Arts-on először építészetet, majd festészetet tanult. 1915-ig neoimpresszionista stílusban festett, majd a húszas évek közepéig expresszionista festményeket készített. 1926-ban találkozott Giorgio de Chiricoval és René Magrittal, ezután stílusa megváltozott. Templomok, holdsütötte utcák, különös találkozások helyek és személyek láthatók újabb művein, közöttük mindig ugyanaz a nőtípus jelenik meg – fiatal és szép, néha ruhátlan, máskor csipkébe öltözött. Aprólékosan festett képein fontos szerepe van a háttérnek. Korai képei sötétek voltak, olaszországi útjai után az élénk színekhez vonzódott.


    Paul Delvaux: The Village of the Mermaids, Art Institute of Chicago

    Szürrealizmus

    1924-1938 között az egyik legismertebb művészeti mozgalom volt az irodalomban és a képzőművészetben. Az elnevezése először Apollinaire 1917-es levelében fordult elő, amelyben kifejtette, hogy a szürrealizmus "pszichikai automatizmus", melynek segítségével az emberi gondolkodás tényleges működését fejezhető ki. A tudattalan, a hallucinációk és az álmok, a mámoros és eksztatikus állapot fontosságát hirdette, mondván, hogy ezek éppolyan valóságosak, mint a tudatos élmények. A szürrealisták küldetésként fogták fel az elfojtott érzelmek és képek felszínre hozását, hogy megjeleníthessék az emberi lét teljességét. A teljesség igényéhez az abszurd ellentmondások, a társadalmi tabuktól mentes mély humor is hozzátartozott.

    A szürrealizmusban két irányzat különböztethető meg: az egyik, a realitás elemeit fényképészeti pontossággal megjelenített víziók festészete, ennek képviselője Salvador Dalí és Max Ernst. Emellett új eszköz a szürrealizmusban a fénykép használata, melynek legnagyobb mestere Man Ray volt. A szürrealizmus másik irányzata a mitikus jelképeket, a tudat alól feltörő ősi formákat nonfiguratív eszközökkel jelenítette meg. Képviselői Joan Miró, Yves Tanguy és André Masson.

    Salvador Dalí (1904-1989)

    A katalóniai Figueres városban született. Tizennyolc éves korában Madridba ment. A madridi Szépművészeti Akadémián festészeten kívül filozófiát és pszichológiát is tanult. Kezdetben a kubizmus hatott rá, fénnyel telített, nagy távlatú képeket festett, melyeken messzi ablakokból kinézve látható a tenger. 1926-ban utazott először Párizsba, itt ismerkedett meg a szürrealista művészekkel. Ekkor már kettéváltak a szürrealista festők, a figuratívok elhatárolták magukat, Massontól. Párizsban ismerte meg Gala Élauard-ot, Paul Élauard francia költő korábbi feleségét, akit csak nyolc évvel később vett feleségül és aki jelentős szerepet töltött be Dali népszerűvé válásában. 1930-ban jelent meg Dali Látható nő (Femme visible) című könyve, amelyben arról írt, hogy a szellemi képességek ingerlékenységének fokozásával a tartós delírium állapotát lehet előidézni, s ezekben érvényesülnek az irracionális kényszerképzetek. Az undorítót, az obszcént és szörnyszerűt hihető teatralitással mutatta be. 1936-ban elkezdődött a spanyol polgárháború, Dali Franco oldalára állt. A polgárháború után látogatást tett Londonban, ahol találkozott Sigmund Freuddal, mely életreszóló élménye volt. 1940-ben feleségével együtt átköltözött az Egyesült Államokba, ahol egészen 1948-ig tartózkodott. 1941-ben a New York-i Museum of Modert Art-ban Juan Miro- val együtt nyílt kiállítása.


    Salvador Dalí: The Persistence of Memory, 1931, Museum of Modern Art, New York

    Max Ernst (1891-1976)

    Köln mellett, Brühl-ben született. Érettségi után apja jogi tanulmányok felé irányította, de ő a bonni egyetemre ment és filozófiát tanult - Nietzsche individualizmusa hatott rá a legjobban. Szabad idejében a környék ideggyógyintézeteit látogatta, jelentős gyűjteményt állított össze a betegek alkotásiból. Igyekezett meglelni a bennük rejtőző szellemet, rájönni az ösztönösen kialakított formák keletkezésének mechanizmusára. 1914-ben ismerkedett meg Hans Arp-pal és megalakították a kölni dadaista csoportot. 1921–24-ig illúziorisztikus kollázsokat készített úgy, hogy különböző írásos művek illusztrációit összevágta, és anekdotikus jelleggel alkalmazta őket. Ezek a művei átmenetek a dadaista és szürrealista korszaka között. 1922-ben Párizsba költözött és csatlakozott a szürrealisták csoportjához.Technikai újítása volt frottázsok készítése: a frottázs az adott tárgy felületének rajzolatát jeleníti meg dörzsöléssel. Az ilyen rajz véletlenszerű, különös mintázatú lesz.


    Max Ernst: The Equivocal Woman (The Teetering Woman), 1923
    Kunstsammlung Nordrhein-Westfalen - K20, Düsseldorf

    Man Ray (eredeti neve: Emmanuel Radnitzky, 1890-1976)

    Dél-Philadelphiában született, szülei orosz-zsidó emigránsok voltak. 1913-ban New Yorkba költözött, ahol ekkor mutatták be a századelő legfontosabb amerikai kiállítását, az Armory Show-t, amely az európai modern művészet mellett a fő hangsúlyt az amerikai művészet egészének bemutatására fektette. A Show-n látott modern művek mély benyomást tettek rá, és ettől kezdve tevékenysége az absztrakció irányába mozdult el. Marcel Duchamppal és Picabiával együtt indították el a New York-i dadaista mozgalmat. 1916-ban készítette fiatalkori fő művét, a „Kötéltáncosnő és árnyéka”-it. 1921-ben Párizsba utazott, a Montparnasse-on telepedett le, megismerkedett meg és összebarátkozott össze Max Ernst-tel, Joan Miró-val, akik bevonták az akkoriban bontakozó szürrealista mozgalomba. A megélhetés vitte rá a fotózásra; előbb barátai festményeit dokumentálta, majd portrékat készített. Fényképeivel divatba jött, oly annyira, hogy divatfotókat is készített. Fényképei különlegesek voltak: nem csupán a téma beállításával és megvilágításával érte el a kívánt hatást, hanem a nagyítások kidolgozásakor is speciális technikákat alkalmazott. 1922-ben készítette el az első „rayogram”-ot, az absztrakt fotó általa készített változatát (a saját nevét illesztette a szóba). A rayogramok készítéséhez nem használt fényképezőgépet, hanem különböző tárgyakat helyezett a fényérzékeny fotópapírra (esetleg filmre) és azt megvilágítva alakította ki a képet. Man Ray 1940-ig maradt Párizsban, ekkor – a közeledő második világháború miatt – hazautazott Amerikába.


    Man Ray: Observatory Time, The Lovers, 1936, Private collection

    Juan Miró (1893-1983)

    Barcelonában született, apja aranyműves és órásmester volt. 1907-től apja kívánságára kereskedelmi tanulmányokat folytatott, de ugyanekkor művészeti kurzusra is járt. Korai, expresszionista műveire felfigyelt az egyik legfontosabb barcelonai galéria tulajdonosa és 1918-ban önálló kiállításon mutatta be műveit. Következő évben Párizsba utazott, összebarátkozott Picasso-val és egy ideig kubista jellegű képeket festett. 1922-ben megismerkedett André Breton-nal, a szürrealizmus irányzatának megalapítójával és teoretikusával, és csatlakozott a szürrealisták csoportjához. Festményein mikroszkopikus világ jelenik meg, az elemek játékos, dekoratív rendjéből alakította ki kompozícióit. Nagy teret engedett a tudatalatti szféra impulzusainak, az ötletek és képzelet szabad játékának. Hagyta, hogy az alakok és formák spontán jelenjenek meg, a szürrealizmus egyedi, játékos, humoros világát hozta létre.


    Juan Miró: Painting, 1927, Tate Modern, London

    Yves Tanguy (1900-1955)

    Párizsban született, egy breton származású nyugdíjas hajóskapitány fiaként. 1908-ban meghalt az apja, és ekkor anyja visszaköltözött Bretagne-ba. 1918-tól egy ideig kereskedelmi hajón dolgozott, majd besorozták a hadseregbe, 1922-ben szerelt le. Ezután visszatért Párizsba, ahol különféle alkalmi munkákból élt. A következő évben véletlenül meglátott egy Giorgio de Chirico-képet egy galéria kirakatában, és azonnal elhatározta, hogy a festészettel fog foglalkozni, annak ellenére, hogy semmilyen ez irányú előképzettsége nem volt. 1925-ben megismerte a szürrealisták csoportját és csatlakozott hozzájuk. A szürrealizmus segítségével olyan világot fedezett fel önmaga számára, amely autochton volt, ugyanakkor tökéletesen beleillett a szürrealisták célkitűzésekbe. André Breton „távoli expedícióknak” nevezte Tanguy festményeit. Sejtelmes, ködös vagy opálos fényű, végtelenbe nyúló hátterek előtt helyezett el a valóságban nem létező, félig állati, félig robotszerű lényeket. A képzelete által teremtett álomszerű alakzatokat illúziókeltően festette meg, s azután magukra hagyta őket az álomszerű táj határtalan senki-földjén.


    Yves Tanguy: Mama, Papa is Wounded! 1927. Museum of Modern Art, New York

    André Masson (1896-1987)

    Belgiumban született, a brüsszeli és párizsi Akadémián tanult freskófestészetet. Szemléletének alakulásában egyaránt fontos szerepe volt Nietzshe filozófiájának, a szimbolista íróknak és a régi klasszicista mesterek alkotásainak. 1923-ban festette első kifejezetten szimbolista képét, a „Négy elemet”, ami felkeltette André Breton figyelmét. 1924-1929 között aktívan részt vett a szürrealista művészek csoportjának kiállításain. Kivételes érzékenységgel figyelte meg a világegyetem legapróbb részecskéinek egyűvé tartozását. A földet mindig olvadó állagúnak, az anyagot felbomló, pusztuló állapotban láttatta. Amikor a szürrealizmus „automatizmus”-t alkalmazta szinte rájárt a keze az anyag feltárására, jelentéssel bíró formákba való rendezésére. Rücskös, homok-alapra festett tompa barna és zöld színekkel mélyen kacskaringós vonalakat, melyek hol elvékonyodtak, hol erőteljes hangsúlyt kaptak.


    André Masson: Pedestal Table in the Studio, 1922, Tate Modern, London

  • Bauhaus és köre

    Két weimari művészeti iskola összevonásával alapította Walter Gropius építész 1919-ben a Staatliches Bauhaus-t. Az iskola indulásakor kiáltványt bocsátott ki: „..Teremtsünk új kézműves céhet…alkossuk meg együtt a jövő épületét, mely egységbe foglalja az épületet, a szobrot és a festményt.” Gropius arra törekedett, hogy a művészetek elveszett egységét, a modern építészet vezetése alatt, az ipari civilizációszolgálatában újjáteremtse. Gropius egyszerre küzdött a művészet eszméjének fenntartásáért és a művészet korszerű eszközeinek a megtalálásáért. A formaképzés problémáit új módszerrel közelítette meg, felismerte, hogy a formálás, az anyagok, alakítási módok, lehetőségek és a funkció, a rendeltetés követelményeinek megismeréséből, feltárásából fakad. A művészet korszerű eszközeit akarta megtalálni, az anyagokban rejlő lehetőségek kutatásával és az új művészeti eszközökkel kívánta megismertetni a tanítványokat. Célkitűzése szerint ez az iskola, arra a kérdésre is választ ad, hogy milyen képzettségre van szüksége egy művésznek ahhoz, hogy el tudja foglalni helyét a gépek uralta ipari társadalomba.

    A Bauhaus egyszerre volt iskola és műhely. Felvételi vizsga nem volt, ehelyett előkészítőn kellett részt venniük a jelentkezőknek, ha ezt befejezték, különböző műhelyekben dolgozhattak. A mesterek között a kor szinte minden szellemi irányzatának képviselője megtalálható volt. Többek között Adolf Meyer és Ludwig Mies Van Der Rohe építészek, Johannes Itten, a színdinamika egyik megalapozója és tanítványa Josef Albers. Ők voltak az üvegfestés műhely vezetői. Oskar Schlemmer és Vaszilij Kandinszkij a falfestészet műhely vezetője volt, emellett Schlemmer színpadtechnikát is tanított. A nyomdászati műhelyt Lyonel Feininger, a könyvkötészeti tanszéket Paul Klee vezette, Moholy-Nagy László a fémműhely egyik vezetője volt. Később a volt tanítványok közül néhány átlépett a mesterek közé.

    Az iskola híre, hatása gyorsan terjedt, már 1922-ben vezérszerepe volt az európai konstruktív irányzatok között. A De Stijl körül csoportosuló művészek és az orosz konstruktivisták is a Bauhausban találtak szövetségesre. 1925-ben a jobboldali párt támadásai miatt a Bauhaus Weimarból Dessauba költözött, ahol már formatervező főiskolaként, módosított tantervvel és új mesterek bevonásával működött.

    1926-ban Vaszilij Kandinszkij Paul Klee, Alexej Javlenszkij, és Lyonel Feininger létrehozták a Die Blaue Vier csoportot, a Blauer Reiter szellemi utódját. 1922-ben Bortnyik Sándor is kapcsolatba került a Bauhaus művészeivel.

    1928-ban Gropius megvált az intézménytől, utódja a svájci származású Hannes Meyer építész lett. Az erősödő nemzetiszocialista politikai nyomás miatt 1930-ban a Bauhaust eltávolították Weimarból, de megnyílhatott Dessauban, ahová már Mies van der Rohe építészt nevezték ki a Bauhaus igazgatójának. A hallgatók sztrájkot szerveztek, s követelték, hogy folytatódjék annak a tudományos alapú, rendszeres alakítástannak a létrehozása, amelyet Hannes Meyer kezdett el. Mies van der Rohe főpolgármesteri segítséggel (és rendőri intézkedéssel) lett úrrá a helyzeten. Új tantervet vezetett be, amelyben a korábbihoz képest lényegesen bővült az építészeti képzés. Az építészetet művészetként értékelte, amelynek fő kérdései a tér, az arányok és az anyag volt.

    Az egyre inkább fasizálódó politikai légkörben a Bauhaust baloldali (kommunista) szervezetként tartották számon és 1932-ben Dessau város felmondta a műhely fenntartását. Mies van der Rohe elhatározta, hogy a Bauhaust Berlinben, magánintézetként fogja fenntartani. Egy használaton kívüli gyárépületben bérelt is új helyet, de egy "vitatható korrektségű” házkutatás során az intézet könyvtárában kommunista folyóiratokra bukkantak. 1933. április 11-én a Gestapo lepecsételte az épületet.

    Johannes Itten (1888-1967)

    Svájcban, Süderen-Lindenben született. 1910-1912 között matematikai-természettudományi tanulmányokat folytatott Bernben. 1913-ban a stuttgarti akadémián Adolf Hoelzel tanítványa volt, akinek didaktikája és kompozíciós elmélete nagy hatást gyakorolt rá. 1916-ban rendezte első önálló kiállítását a berlini Der Sturm Galériában. Ugyanekkor átköltözött Bécsbe, ahol művészeti iskolát nyitott. Megismerkedett a keleti filozófiákkal, amelyet Bécsből követő diákjaival együtt Weimarba is elvitt. Egész életében, művészi munkájában és intenzív stúdiumaiban egyaránt, a színek problémájával foglalkozott, a színkörből kiindulva a színgömbön át a hét színkontrasztig terjedtek kutatásai. Az impresszív- és az expresszív színhatások problémáját színes összehasonlításokban vizsgálta, a színakkordok szemléltetése pedig a színkompozíciók értelmezését segítette elő.


    Johannes Itten: Space Composition II, Museum of Modern Art, New York

    Josef Albers (1888-1976)

    Vesztfáliában született. Berlinben, Essenben és Münchenben tanult. 1920-ban beiratkozott a weimari Bauhaus előkészítő kurzusára. Ennek elvégzése után független tanulmányokat folytatott az üvegmozaik készítéshez. Ő tervezte Walter Gropius által tervezett berlini házakhoz, illetve Gropius irodájának fogadószobájához készített színes üvegablakokat). Ezek összetett absztrakt kompozíciók voltak, egymás mellé helyezett sokrészű, színezett táblaüvegekből álltak. 1925-ben kinevezték professzor (ebben az évben költözött át a Bauhaus Dessauba). 1933-ban a nácizmus elől az Amerikai Egyesült Államokba emigrált. Szín-elméletét a "Színek kölcsönhatásai" című könyvében fogalmazta meg.


    Josef Albers: Homage to the Square Apparition, Guggenheim Museum, New York

    Oskar Schlemmer (1888-1943)

    Stuttgartban született, 1903–1905 között egy intarzia készítő műhelyben rajzolni tanult. 1909-ben a stuttgarti akadémián folytatott tanulmányokat. Járt Berlinben, ahol kapcsolatba került a modern német és francia művészettel.1920-ben kezdte el első színpadi munkájának, a Triád balettnek tervezését, melyet 1922-ben Stuttgartban mutattak be. Jelmezterveivel (sztereometrikus formákból létrehozott jelmezekben tipizált alakok mozogtak) nagy hírnévre tett szert. 1920-tól tanított a Bauhausban, előbb a falfestészeti műhelyt, azután a fa-és kőszobrászati műhelyet vezette. Amikor a Bauhaus Dessauba került, ott saját színházat hozott létre. A színpadi eszközök megújításában kereste a művészetek közötti színtézis lehetőségeit. Ugyanez a probléma foglalkoztatta a festészetben is. Főműve a Bauhaus lépcsője című kép.


    Oskar Schlemmer: Bauhaus Stairway, 1932, Museum of Modern Art, New York

    Paul Klee (1879-1940)

    Svájc-ban született. Először hegedülni tanult. 10 éves korában már a berni tartományi zenekar tagja volt. Festészeti tanulmányait a müncheni Akadémián fejezte. Itt ismerte meg Vaszilij Kandinszkij-t, akivel közeli barátságba került. Egyik alapítója volt a Die Blaue Reiter csoportnak. 1912-ben néhány hónapot Párizsban töltött, majd 1914-ben August Macke-val Tunéziában utazott. Ekkor talált rá saját színvilágára. Naplójában ezt írta: Én is a szín, most már egyek vagyunk. 1922 és 1931 között a weimari és a dessaui Bauhausban tanított. 1928-ban Egyiptomba utazott, ami ugyanolyan fontos út volt számára, mint a tunéziai. 1931-ben felbontotta szerződését a Bauhaus-zal. Egy ideig a düsseldorfi Akadémia professzora volt, 1933-ban zsidó volta miatt elbocsátották. Ekkor visszatért Svájcba. Alkotásai számos stílusirányt egyesítenek, az expresszionizmus, a szürrealizmus és konstruktívizmus képviselői közé is szokták műveit sorolni.


    Paul Klee: Red Balloon, 1922, Guggenheim Museum, New York

    Lyonel Feininger (1871 -1956)

    New York-ban született. 1887-ben családja visszatért Hamburgba. Kezdetben az Iparművészeti Iskolában folytatott tanulmányokat, majd átiratkozott a berlini Akademie der bildenden Künste-be, 1894-ben fejezte be tanulmányait. 1907-1908-ban Párizsban és Londonban élt. 1917-ben volt az első önálló kiállítása a berlini Der Sturm Galériában. 1919-1925 között volt a Bauhaus mestere, a sokszorosító grafikai nyomdát vezette. Már a húszas években az egyik legjelentősebb expresszionista festőnek tartották, a Bauhausra viszont csak kevéssé hatott, mert – Klee-vel vagy Kandinszkij-jal ellentétben – nem oktatott rendszeresen, és nem is alakított ki szisztematikus felépítésű tantárgyakat. 1924-ben Kandinszkij, Klee, Javlenszkijjal együtt alakították meg a Die Blauen Vier (A Kék Négyek) nevű csoportot, több kiállításuk volt Németországban és Amerikában. 1937-ben elhagyta Németországot és New Yorkban telepedett le. Képeinek elemei, a színek áttetsző fogékonyságával érzékeltetett fénysugarak, áthatolnak egymáson és tiszta, irreális tereket hoznak létre.


    Lyonel Feininger: Near the Palace, 1914-15, Norton Simon Museum, Pasadena

    Alexej Javlenszkij (1864–1941)

    Szuszlovo-ban született. Cári gárdatiszt volt, de otthagyta a hadsereget. 1889-től a moszkvai Akadémián, majd 1896-tól Münchenben tanult. 1905-ben Provance-ban élt, nagy hatással volt rá Matisse festészete. 1909-ben tagja lett Neue Künstlervereinigung nevű társaságnak, amelyből a Der Blaue csoport alakult. 1924-ben Wiesbadenben telepedett le és egyik alapítója volt a Die Blauen Vier csoportnak. Tiszta, sugárzó színű nagy felületekből alkotta kompozícióit.


    Alexej Javlenszkij: Mysterious Head, 1917, Palazzo Cavour, Torino

    Moholy-Nagy László (született Weisz László,1895-1946)

    Bácsborsodón született. Jogot tanult, amit 1916-ban megszakított, mert tüzérségi megfigyelőnek sorozták be a Magyar Királyi Hadseregbe. A keleti frontra vezényelték, ahol több száz rajzot készített a frontélet mindennapjairól. Miután 1918-ban leszerelt, Budapesten folytatta jogi tanulmányait, de záróvizsgáit már nem tette le, a félév végén otthagyta az egyetemet. Még ebben az évben mutatkozott be először a nagyközönség előtt, műveit a Hadviselt Művészek című kiállítás keretében állították ki. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe menekült, mert ő is aláírta a magyar aktivisták közös forradalmi nyilatkozatát, és tartott a retorzióktól. Bécsből továbbutazott Düsseldorfba, itt festette az első absztrakt képeit, melyeket a berlini Der Sturm galériában mutatott be. A kiállítása után neve ismertté vált, 1923-ban Walter Gropius felkérte őt a Bauhaus mesterének. Őt évig tanított, ez idő alatt két könyvet is írt „Festészet, fényképészet, film” és „Az anyagtól az építészetig címmel. Bár továbbra is folytatta a festészetet, egyre inkább a fotogramok és fotómontázsok készítése vált fontossá számára. A nácizmus erősödése miatt el kellett hagynia Németországot, egy ideig Amszterdamban és Londonban élt, majd 1937-ben kivándorolt az Egyesült Államokba. Itt Intitute of Design néven nagysikerű magániskolát alapított. Művészetében megszüntette a műfaj-határokat, festményein, fotóin, grafikáin a térprobléma sokoldalú megismerésére koncentrált. A legkülönbözőbb anyagokat használta és merész megvilágítású effektusokat alkalmazott.


    Moholy-Nagy László: QXX, 1923, Von der Heydt-Museum, Wuppertal

    Bortnyik Sándor (1893 - 1976)

    Marosvásárhelyen született. Egy illatszergyár csomagolástervezőjeként dolgozott. 1913-ban beiratkozott a Rippl–Rónai–Kernstok–Vaszary által vezetett szabadiskolába. Itt ismerkedett meg Mattis Teutsch Jánossal, aki bemutatta Kassák Lajosnak. 1918-tól a Kassák-kör tagja lett, a folyóirat rendszeresen közölte grafikáit. 1920-ban Bécsbe emigrált, itt könyvcímlapokat tervezett és Kassák, Moholy-Nagy mellett képarchitektúrákat készített. 1922-ben Weimarba költözött, kapcsolatba került a Bauhaus művészeivel, megismerte a Bauhausban folyó forma- és színkísérleteket, valamint a színjáték- és drámai téralkotás elméleteit. 1925-ben visszatért Budapestre, s egyik alapító tagja lett a Zöld Szamár nevű abszurd színháznak - színpad- és jelmezterveket készített számukra. 1928-ban Műhely néven grafikai magániskolát nyitott, ahol a Bauhaus elvei szerint tanított. A német expresszionizmus, a francia kubizmus és a holland De Stijl csoport konstruktivista programja egyaránt hatott stílusára.


    Bortnyik Sándor: Az új Ádám, 1924, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  • A dadaizmus

    az irodalomban és a képzőművészetben egyaránt jelentkező avantgárd művészeti mozgalom. A névválasztás véletlenül történt: találomra felütöttek egy német szótárt, megtetszett nekik a dada szó (jelentése: lovacska, vesszőparipa, de hottentotta is) és 1916-tól ez lett a nevük. A hottentotta jelentés különösen illett rájuk, mivel tevékenységük az átlagos zürichi polgár számára épp olyan érthetetlennek tűnt, mintha hottentották lettek volna. A dadaista művészek úgy érezték, hogy a kortárs Európában zajló események felülírják az emberi rációt, a rend nem helyreállítható többé, s e rendezetlen értelmetlenséget tükröznie kell a művészetnek is. Zürichben Hugo Ball (avantgárd német író) 1916. februárjában megnyitotta a Cabaret Voltaire-t, amely a dadaisták találkozási helyévé vált. 1917 márciusában megnyílt a Dada Galéria, ahol a képzőművészek hulladékokból, talált tárgyakból montázsokat állítottak össze, mások absztrakt táncokat mutattak be, vagy happening jellegű előadásokon provokálták a közönséget. A dadaizmus eszközei manifesztumok, versek, különféle írások, festmények, szobrok, kiállítások voltak. Szétrombolták a hagyományos formákat és stílusokat. A dadaizmus volt az első anti-művészeti mozgalom, több országot, várost érintett. A konvenciók hazug rendszere, a társadalmi szervezetek ésszerűtlensége elleni lázadásban találtak egymásra a nemzetközi színtér különféle írói, filozófusai, képzőművészei. A dadaizmust a magyar irodalomban Kassák Lajos szabad versei képviselték. A mozgalom1922-ben megszűnt, de eredményei nagy hatást gyakoroltak a későbbi neoavantgárd törekvésekre. A Zürichben Hans Arp és Marcel Janco voltak a dadaista mozgalom legjelentősebb képzőművészei. A mozgalom másik jelentős központja New York volt, ahol Francis Picabia és Marcel Duchmp voltak a dadaizmus létrehozói. A Hannoverben született Kurt Schwitters 1923-tól újságként elindította, a Mertz című dadaista-konstruktivista kiadványt.

    Hans Arp (1886-1966)

    Strasbourgban született, 1904-ben beiratkozott a strasbourgi Képző- és Iparművészeti Iskolába. Egy idő után Weimarba, majd Párizsba folytatta tanulmányait. Amikor szülei Svájcba költöztek, egy ideig velük élt, időnként ellátogatott Párizsba és Münchenbe. 1912-ben Münchenben barátságot kötött Paul Klee-vel és többször kiállított a Der Blaue Reiter csoporttal. 1914-ben, közvetlenül az I. világháború kitörése előtt Párizsba utazott, ahol összeismerkedett Apollinaire-rel és Picassóval. Néhány hónap múltán visszatért Svájcba, és hogy – németként – nehogy besorozzák, gyengeelméjűséget színlelt a zürichi német konzul előtt – sikerrel. 1915-ben Hugo Ball meghívására csatlakozott a zürichi dadaista csoporthoz –. reliefeket készített, verseket írt és közreműködött a Dada előadásain a Cabaret Voltaire-ben. A véletlen elvére alapozta sok művét: a természetes véletlent az irracionális elv létrehozójának tekintette. 1916-ban fedezte fel a „véletlen törvényét”, azt a szerepet, amelyet a tudattalan játszhat művészetében. Mellőzte a konvencionális „keretet”, melyben a műalkotást mind ez ideig bemutatták – és nem használta a képzőművészet konvencionális anyagait sem. A hagyományos vászon-ecset, papír-ceruza helyett un. „szegény” anyagokkal (fahulladékot, csomagolópapírt) dolgozott és új technikákat (kollázs, farelief, hímzés, ujjal festés) alkalmazott.


    Hans Arp: Terrestrial Forms, 1917, Museum of Modern Art, New York

    Marcel Janco (1896-1984)

    Bukarestben született, Zürichben építészetet és festészetet tanult. Itt ismerkedett meg Hans Arp-pal, és részt vett a dadaista csoport megalapításában. Maszkokat és gipszreliefeket készített, melyeket a Cabaret Voltaire-ben állított ki. A második világháború alatt Palesztinába emigrált. (1982-ban Marcel Janco Múzeum nyílt az izraeli Ein Hod-ban.)


    Marcel Janco Untitled, 1917

    Marcel Duchamp (1887 - 1968)

    Normandiában született. Beiratkozott a Julian Akadémiára, hogy előkészítsék az École des Beaux-Arts felvételi vizsgájára, de nem vették fel. 1911 és 1912 között a kubizmus szellemében készítette el a „Sakkjátékosok” című művét. Még ebben az évben New Yorkba utazott, ahol bemutatta a Lépcsőn lemenő akt című képét, melyen a kubisztikus alapformákra egyszerűsített mozgó test egyidejű ábrázolásának lehetőségét mutatta be. New Yorkban megismerkedett Francis Picabiával, Az első világháború alatt egyik alapítója volt a dadaista mozgalomnak: előre gyártott kész tömegtermékeket (ready-made) használt fel munkáiban, amellyel tiltakozott a művészet tárgyként, „műtárgy”-ként való felfogása ellen. „A tárgyat, amikor kiszakítják eleven környezetétől, azért, hogy, múzeumban őrizzék, vagy „műkincsként tárolják - felfedi a műről való elképzelésünk passzív és haszonelvű jellegét”.” Ready-made-jei közül leghíresebb az 1917-es Fountain, ami egy megfordított, gyári, porcelán szériapiszoár, melyet R. Mutt néven szignált. Ezzel az antiművészet legmesszebbre mutató tárgyát alkotta meg. 1918-ban, amikor Amerika belépett a háborúba, Duchamp Argentínába ment egy évre. Azt remélte, hogy ott valami kellemes közegbe kerül. Ám számításai nem jöttek be, sokat unatkozott, inkább sakkozott és perspektíva tanulmányokat készített. A dadaizmus és a szürrealizmus határán áll híres-hírhedt bajuszos Mona Lisája. Szinte minden modern stílusirányra hatással volt, lerombolta a klasszikus művészet esztétikai programját és ledöntötte a művész romantikus mítoszát.


    Marcel Duchamp: Reproduction of L.H.O.O.Q. 1919
    The Philadelphia Museum of Art, Philadelphia

    Francis Picabia (1879-1953)

    félig francia, félig kubai családból származott, Párizsban született. 1915-ben New Yorkba költözött, hamarosan Marcel Duchamp is csatlakozik hozzá. Ekkor jelentek meg munkáiban a motorok vázlatai, kerék, dugattyú, fogaskerék, ventilátor, cséve. képein a műszaki életből kölcsönzött motívumok, melyeket oly módon használta hogy mérnöki rajzokra emlékeztettek, sőt olykor csupán lemásolta azokat. Az volt acélja, hogy nevetségessé tegye korának kritikátlan hitét a haladásban és a fejlődésben. A bemutatott gépezetek tervei abszurdak voltak, ezek a gépek semmiféleképpen nem működhettek. Festett erotikus gép konstrukciókat is, melyek a gép a szerelem és a nemiség gépiességére utalnak. A képekre gyakran humoros vagy megtévesztő feliratokat helyezett. A tízes évek végén a egy rövid időre a szürrealistákhoz csatlakozott. Hamar eltávolodott tőlük is, mert nem tudta elviselni a mozgalom doktriner jellegét és még kevésbé az okkultizmus iránti érdeklődését.


    Francis Picabia: Love Parade, 1917, Private collection

    Kurt Schwitters (1887-1948)

    Hannoverben született, iparművészeti iskolába járt, majd 1913-ban a Drezdai Akadémián tanult. Eleinte a Der Blaue Reiter volt rá nagy hatással. Rengeteget publikált, számos folyóiratnak dolgozott, például verseket, karcolatokat küldött a Der Sturmnak.1917-ben behívták katonának, itt műszaki rajzoló lett. Ekkor szerette meg a konstruált szerkezeteket. Képei többnyire koncentrikusak, tiszta színekkel bevont korongokkal, átlókkal komponálva.1919-ben felfedezte az assemblage-t, a talált tárgyakból szerkeszthető alkotások módszerét. Munkáihoz mindent felhasznált: fa- és vasdarabkákat, szövetdarabokat, borítékok részeit, kárpitfoszlányokat, tyúktollat, villamosjegyet, postabélyeget, szöget, kartont, követ, bőrt. Hannoveri műtermében tizenhárom éven keresztül építette nagy művét, a Merzbau-t. A szobrászatot, építészetet és festészetet magába foglaló konstrukcióban az élet és a művészet közötti határ lerombolásának vágyát valósította meg. Főleg homorú és domború formákat alkalmazott, minden formának külön jelentése volt. Alkotásai akkor szűntek meg dadaisták lenni, amikor a kubista és az absztrakt képpel kezdett vetélkedni, vagyis amikor produktumainak „esztétikai” értéket akart adni, s a korábbi dadaista intuíciót akadémikus jelrendszerré alakította át.


    Kurt Schwitters: Revolving, 1919, Museum of Modern Art, New York

  • A magyar aktivizmus és a Der Sturm

    Az aktivizmus irodalmi és képzőművészeti irányzat volt Közép- és Kelet-Európában az 1910-1920-as években. Az elnevezése a berlini Die Aktion című folyóirattól származott. Az aktivizmus fő jellemzője a társadalmi-történeti aktivitás, az események figyelemmel kísérése és gyors értékelése. A világot technicista látószögből szemlélte, a művészt a társadalom vezérének, "kollektív individuum"-nak, a romantikus vátesz modern utódának tekintette. Magyarországon Kassák Lajos a Die Aktion mintájára indította 1915-ben a „A Tett” című újságot, mely kéthetente megjelenő irodalmi, képzőművészeti és társadalmi folyóirat volt. A lapban közölt cikkek háborúellenes és internacionalista eszméket képviseltek, a cikkekhez expresszionista grafikák kapcsolódtak. A folyóiratot egy éves működése után betiltották. A „A Tett” folytatásaként Kassák 1916-ban létrehozta a „Ma” című irodalmi és művészeti folyóiratot. Az újság köré szerveződött műhely, a modern művészeti törekvések (expresszionizmus, konstruktivizmus, posztimpresszionizmus, kubizmus, futurizmus) helyszínévé vált. A főszerkesztő Kassák mellett Moholy-Nagy László és Kállai Ernő művészeti nézetei határozták meg a műhely karakterét. A korabeli európai irodalom és képzőművészet kimagasló képviselői versekkel, elbeszélésekkel, képzőművészeti alkotásokkal szerepeltek a Ma hasábjain. A MA egy egészen új művészetet és világszemléletet akart képviselni. Az aktivisták szerepet vállaltak az 1919-es Tanácsköztársaság művészeti átszervezésében is. A Tanácsköztársaság bukása után, bécsi és berlini emigráció próbálták folytatni művészeti programjukat.

    Kassák Lajos (1887—1967)

    Tizenévesen vasmunkásként először győri, majd budapesti gyárakban dolgozott és tevékenyen részt vett az 1905-ös sztrájkmozgalmak szervezésében. Huszonegy évesen gyalog nekivágott a világnak: végigment Ausztrián, Németországon, Belgiumon és eljutott Párizsba. Nemzetközi méretekben találkozott a modern költészettel és festészettel. 1912-ben a Renaissance című folyóiratban jelentek meg először szabad versei. A Tanácsköztársaság alatt az írói direktórium tagja volt. Bécsi emigrációban is megjelentette a „MA” című lapot, melyet a Moholy Nagy Lászlóval szerkesztett. 1922-ben Moholy-Nagy Lászlóval közösen elkészítették az „Új művészek könyve” című kiadványt, melyben a tételes konstruktivizmus elveit fogalmazták meg - mozgalmukat képarchitektúrának nevezték. 1926-ban tért haza Magyarországra, ahol „Dokumentum”és „Munka” címmel szerkesztette a továbbra is független, baloldali, avantgárd szellemű folyóiratokat. Festői példaképei az orosz konstruktivisták voltak szigorúan megformált képi rendszerükkel (melyben a formának-erővonalnak-színnek megvoltak a fogalmi megfelelői.). Kassák képarchitektúrái költői megfogalmazásainak vizuális analógiái voltak.


    Kassák Lajos: Konstruktivista kompozíció, 1921, Magántulajdon

    Mattis Teutsch János (1884 – 1960)

    Brassóban született. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán és a müncheni Akadémián tanult, majd két évet Párizsban töltött. Van Gogh művészetéből megtanulta, hogy tüzessé fokozott színekkel, s csavarodó kontúrokkal drámai konfliktusokat közvetíthet a tájkép. 1917-ben az ő munkáiból szervezte meg Kassák Lajos a Ma folyóirat első kiállítását, amely egyben első egyéni tárlata is volt. A kiállításon szín- és vonalritmusokra épített expresszionista akvarelljei szerepeltek. Ma kiállító művészeként 1918-ban csatlakozott a Herwarth Walden vezette berlini Abstrakte Gruppe der Sturm csoporthoz és kapcsolatba lépett a weimari Bauhaus körrel. A húszas évek közepétől érdeklődése a konstruktív-geometrikus képalkotás felé fordult, s ugyanakkor a háromdimenziós figurális ábrázolás is központi problémája volt. Számos szobrán, fa- és fémmunkáján jelennek meg archaikus kapcsolódású stilizált figurák.


    Mattis Teutsch János: Kompozíció, 1920, Magángyűjtemény

    Nemes Lampérth József (1891 - 1924)

    Rövid ideig a budapesti a Képzőművészeti Főiskolán tanult, de az ott uralkdó naturalista és akadémikus szemlélete miatt abbahagyta. Nagybányai művésztelepre ment festeni, majd 1913-ban Párizsba utazott. Az első világháborúban megsebesült, s bal keze megbénult. Nagybányán és Párizsban alakította ki sajátos stílusát, amellyel a századelő magyar avantgárdjának egyik legeredetibb egyénisége lett. Erőteljes konstrukciójú képein szinte brutális anyagkezeléssel, széles ecsetvonások ritmusával formálta teret. Festményeire, rajzaira hamaroson felfigyelt Kassák Lajos, és egyre több rajzát közölte a Ma című folyóirat. A Tanácsköztársaság alatt kinevezték a Proletár képzőművészeti tanműhely tanárává. A Tanácsköztársaság bukása után letartóztatták. 1920-ban sikerült Berlinbe emigrálnia, ahol a megismerkedett egy svéd mecénással, vele Svédországba utazott. Csak rövid ideig tudott dolgozni, hamarosan elmegyógyintézetbe került. Svédországból hazahozták, de 33 évesen meghalt a sátoraljaújhelyi elmegyógyintézetben.


    Nemes Lampérth József: Tájkép, 1917, Janus Pannonius Múzeum, Pécs

    Kmetty János (1889-1975)

    Miskolcon született, tizenkét éves korában szüleivel Kassára költözött. Egy ideig Ferenczy Károly irányítása alatt festet Nagybányán, majd Párizsba utazott és a Julian Akadémián folytatta tanulmányait. Az 1911-es párizsi útja során megismerte Cézanne, Picasso és a kubisták művészetét, s ettől kezdve a kép motívumának geometrikus síkokra és alakzatokra való bontása, majd újraszerkesztése foglalkoztatta. A tízes évek közepén csatlakozott Kassák Lajos köréhez, majd 1924-ben egyik alapítója volt a Képzőművészek Új Társaságának. Nagybánya és Párizs mellett Szentendre volt a harmadik fontos helyszín életében. 1930-tól először csak nyaranként járt le, a későbbiekben azonban egyre több időt töltött Szentendrén és a város vált kékes színekkel átfogott, hosszúra nyújtott kompozícióinak fő témájává.


    Kmetty János: Önarckép palettával, 1912 Deák gyűjtemény, Székesfehérvár

    A berlini Der Sturm irodalmi, kulturális és művészeti folyóirat volt, amely 1910-ben hetilapként indult. Herwath Walden író alapította, és 1912-ben galériát épített a kiadó mellé. Herwarth Walden kiváló érzékkel válogatta maga köré a modern művészet legjobbjait és vállalta széles körű népszerűsítésüket. Ő mutatta be Kokoschka festményeit, majd az olasz futuristákat, aztán a francia kubistákat. Az 1910-es években a Der Sturm a modern művészet egyik centrumává vált. A magyar aktivizmus képviselőinek többsége szoros kapcsolatban állt a Der Sturm-mal. Egy idő után Walden érdeklődését más a magyar művészek is felkeltették, pl. Péri László, Réth Alfréd, Kádár Béla, Scheiber Hugó és Ferenczy Béni. Ezek a művészek a Der Sturm Galéria résztvevőjeként alapozták meg hírnevüket. 1913-ban Herwarth Walden megszervezte az Első Német Őszi Szalont, melyen tizenöt ország 90 művészének alkotásait mutatta be. A tízes évek elején vándorkiállításokat is szervezett, amelyek eljutottak egészen Japánig és Kanadáig. Az első világháború alatt a Der Sturm folyóiratot franciául is megjelentette, de a háborús körülmények közepette már nem tudott a korábbihoz hasonló érdeklődést kelteni. A hetilapból negyedévenként megjelenő folyóirat lett, amely 1928-ban megszűnt. Walden a Der Sturm Galériában egészen 1932-ig rendezett kiállításokat. Ekkor a Szovjetunióba emigrált, ahol 1941-ben eltűnt.

    Réth Alfréd (1884-1966)

    Budapesten született. Már gyermekkorában megismerkedett Mednyánszky Lászlóval, aki a műtermében tanította és a buddhizmussal is megismertette. 1903-ban a nagybányai festőkhöz csatlakozott és Ferenczy Károly irányítása mellett dolgozott. 1905-ben Párizsba ment, beiratkozott a festőakadémiára, de festészetének további alakulására döntő befolyást Cézanne képeivel történt találkozás és a Guimet Múzeumban megismert hindu- és khmer művészet tett. 1911-ben már a Salon d’Automne tárlatán a kubisták között szerepeltek képei 1914-ben Herwarth Walden megrendezte önálló tárlatát, ahol a kubista képei mellett bemutatta azokat az alkotásait is, melyek témája a vonalak és síkok kapcsolata volt. Ezzel az elsők között lépett az absztrakcióhoz vezető útra. Az első világháború idején, mint külföldit internálták, és a normandiai táborban öt évig nem volt lehetősége a festésre. A háború után visszatért Párizsba. A budapesti Belvedere Szalon 1922-ben, a Nemzeti Szalon 1930-ban rendezte meg önálló kiállítását.


    Réth Alfréd: Déli táj, 1925 körül, Magántulajdon

    Kádár Béla (1877 - 1956)

    Budapesten szegény zsidó családban született. A hat elemi után vasesztergályos szakmát tanulta. Húszévesen gyalogosan nekivágott Európának, megismerkedett Európa nagy városaival s ekkor határozta el, hogy festő lesz. Képzőművészeti tanulmányait a budapesti Iparrajziskolában kezdte, majd Münchenben szabad iskolákba járt. 1921-ben Kassák Lajos ajánlólevelével kereste fel Herwarth Waldent. Először 1923-ban rendezte meg önálló kiállítását, majd a húszas évek végéig számos egyéni és csoportos tárlatokon mutatta be legújabb alkotásait. Kádár Béla sikerének titka abban rejlett, hogy olyan sajátos stílust alakított ki, amely egyszerre volt archaikus és modern, folklorisztikus és kozmopolita, és úgy tudott az érzelmekhez szólni, hogy közben a modern festészeti látásmód formaelemeivel dolgozott. "Sturmos" festményein az emberi élet alaphelyzeteit tömör képi egységbe foglalta, könnyen értelmezhető frappáns történetekké kerekítette, és vizuális fantáziájának változatos kifejező eszközeivel jelenítette meg.


    Kádár Béla: Konstruktív város, 1925, Magántulajdon

    Scheiber Hugo (1873 – 1950)

    Budapesten született, festészetet és díszítőfestészetet tanult az Mintarajz Iskolában. Eljutott Párizsba, ahol megismerte a fauves-kat, képeit velük együtt mutatták be 1906-ban. Visszautasítottak tárlatán. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált, majd Kassák ajánlásával eljutott Herwarth Waldenhez. 1924-től a Der Sturm kiállítói közé tartozott, az évtized végéig minden évben gyűjteményes tárlattal jelentkezhetett. Walden a művészeti folyóiratában is gyakran közölte Scheiber műveinek reprodukcióit. A német sikerek mellett Angliában és Amerikában is felfigyeltek képeire. Például 1926-ban részt vett a Brooklyn Museum „Modern Art” tárlatán, melynek jelentős szerepe volt az európai izmusok amerikai bemutatásában. Scheiber kezdetben sűrű olajfestékkel expresszív képek festett, majd a húszas években megváltozott stílusa: könnyed vonalak és elegáns lendülettel húzott ecsetvonások dekoratív rendszere, lebegő előadásmód került a nehézkesebb, súlyosabb kifejezés helyébe. Művei szinkronba kerültek a korszak legnépszerűbb nemzetközi tendenciájával, az Art Deco képi világával. Ezekben az években vált a modern nagyvárosi élet krónikásává, a kávéházak, lokálok, mulatók és cirkuszok világának hírnökévé, az éjszakai revük tarka, groteszk atmoszférájának megörökítőjévé. A húszas évek közepétől a futurizmushoz közel álló alkotásokat készített. A harmincas években Rómába mutatták be új képeit és a futuristák folyóirata, a Futurismo közölt Scheiber munkásságáról méltató elemzést.


    Scheiber Hugo: Charleston, 1928 körü,l Magántulajdon

    Péri László (eredetileg: Weisz László, 1899 - 1967)

    Budapesten született, nagyon szegény családból származott. 1917-től a MA folyóirat köré szerveződött - Mácza János színházi szakember teljes színpadi megújulást hirdető programjához - kapcsolódott. A Tanácsköztársaság leverésekor Csehszlovákiában tartózkodott egy vándorszíntársulattal. Bécsen át Franciaországba emigrált, majd rövid párizsi tartózkodás után, 1920 körül Berlinben telepedett le. Itt ismerkedett meg a konstruktivista művészettel, s kezdett el - korai expresszionista próbálkozásai után - konstruktivista felfogásban dolgozni. Nagyméretű reliefeket készített kartonból vagy vékonyabb falemezből, s ezeket befestette, s közvetlenül, keret nélkül a falra erősítette. Az egészen elementáris motívumok sajátos jelképrendszert alkottak. Ezt a jelrendszert alkalmazta linómetszeteiben és fotóiban is. 1922-ben és l923-ban Moholy-Nagy Lászlóval közösen a Der Sturm galériájában állított ki, s a Berlinben készített kollázsait a Sturm kiadta. Több évtizedes művészi pályájának különleges súlyát az 1920-1924 közötti rövid korszak adja meg: ebben az időszakban azokhoz az alkotókhoz tartozott, akik a "nemzetközi konstruktivizmus" irányzatát képviselték. Szemlélete igen közel állt az orosz avantgárd művészeihez, elsődlegesen a geometrikus síkok és a tér kapcsolata foglalkoztatta.


    Péri László: Raumkonstruktion I, 1920, Private collection

    Ferenczy Béni (1890 - 1967)

    Szentendrén született, apja Ferenczy Károly festőművész volt. A tízes években Firenzében, majd a müncheni Akadémián és végül Párizsban folytatta tanulmányait. A Tanácsköztársaság ideje alatt tagja volt a művészeti direktóriumnak, és kinevezték az Iparművészeti Főiskola tanárává. A Tanácsköztársaság bukása után emigrált és csak húsz év eltelte után tért vissza Magyarországra. Egy évig Berlinben élt, s 1924-ben a Der Sturmban volt kiállítása. Pályája kezdetén kísérletező művész volt, közel állt hozzá a kubizmus és szecesszió. Szobrászatában később a klasszicista stílus dominált. Szobrai, kisplasztikái kiegyensúlyozottak, erőteljesek, az archaikus görög szobrok világát idézik. Alkotásai jellemzően az emberi testszerkezet hangsúlyozására és a mértani idomok kidomborítására épültek. 1932-1935 között Moszkvában élt, 1938-ban hazatért Budapestre, de magyar állampolgárságát csak 1944-ben kapta vissza.


    Ferenczy Béni: Noémi, 1917, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

1 2 3 4 5 ...