Tovább a Netlogra

másodperc van hátra
festeszet profiloldala

festeszet

- 66 éves, Budapest, Magyarország
22 rajongók - 1.790 látogatók

Blog / Szürenon csoport - kortárs magyar művészet, 70-es évek

2010. február 10., szerda 11:38

1969-ben Csáji Attila maga által válogatott művészekből szervezte a „Szürenon” kiállítást a Kassák Lajos Művelődési Házban. A programadó szókapcsolat több jelentésréteget is hordoz: egyrészt olyan művészetet jelölt, amely a szürrealizmusból és a nonfigurációból indul ki, de egyben a szürrealizmus tagadását is magába foglalta. A szürrealizmus helyébe a szürreális telítettségű nonfigurációt állította és elutasította (sur et non) a hivatalos művészetpolitika által preferált irányzatot, a posztimpresszionizmust, helyette korszerűbb művészete kívánt képviselni. Csáji olyan művészeket keresett, akikben megtalálni az "itt és most" vállalásához szükséges nyitottságot és naprakészséget. Programszövege nem határozott meg szigorú irányvonalat, inkább szemléleti rokonságot keresett. Az 1969-es „Szürenon” kiállításon szereplő művészek a későbbiekben nem alkottak behatárolható csoportot, bár az elkövetkező néhány évben gyakran szerepeltek együtt kiállításokon.

Csáji Attila (1939 -)

Kezdeti lírai szürrealisztikus stílusban festett képek után érdeklődése az anyag struktúrák és a velük kialakítható plaszticitás felé fordult. A "természet rejtett arcát", a szerves és szervetlen világ alakzatait felidéző "félabsztrakt", asszociatív formavilágú festményei az ötvenes években még áttételesen kötődtek a figuratív ábrázolásmódhoz. A hatvanas évek közepétől a képfelületeken megjelenő kalligrafikus, plasztikusan alakított gesztusok, "írásjelek", informel alakzatok már a tárgyi ábrázolás igényein túllépve, mindenfajta elbeszélő jelleget nélkülözve tudatosan alakított képszerkezet elemeiként rendeződtek reliefszerű struktúrákba. A mozgó fényforrás lehetőségeire építve, fénnyel különleges kapcsolatban álló "fényérzékeny" festékek használatával is kísérletezett / kísérletezik.

Harasztÿ István (1934 - )

Géplakatos szakmát tanult, azután műszaki ismereteket tanított egy ipari tanuló iskolában. 1970-ben készült „Hathúszas gyors” című alkotása már képviselte munkáinak egyik legjellegzetesebb vonását, a rendszerrel szembeni - előbb szelíd és emelkedett, később az egypártrendszer jellegzetes anomáliáit és vezető személyiségeit is kigúnyolni bátor, szókimondó iróniáját. A hetvenes években a gép esztétikájának megjelenítését és benne rejtőző játékosságot vallotta megvalósítandó céljának. Politikailag emblematikusnak tekinthető a rabságot szimbolizáló „Madárkalitka” című alkotása. Néhány évvel későbbi „Agyágyú” című kinetikus szobrával a rendszer úgynevezett kádereinek karrier lehetőségeit modellezte az egysíkú hierarchiára épülő politikai mozgástérben. Mozgó szobrainak lényegéhez tartozik a jól kiszámított zeneiség, alkotásainak szerkezeti elemei mintegy gépi performanszként jelennek meg a térben.

Pauer Gyula (1941 - )

Az "álcázás" technikája 1963 és 1966 között készített szobraiban jelent meg először. A fémszobroknak ható, festett gipsz plasztikáit 1966-ban önálló kiállításon, 1985-ben pedig „Egy láda szobor” címmel új műtárgyként mutatta be. A formai-vizuális hatásokkal való kísérletezés révén eljutott a plasztika valós formáinak álcázásához is: a tömbszerű, minimális alapforma felületére egy annak valós formáit meghazudtoló, másik forma képét rögzítette, s ezeket a munkáival a "pszeudo art" fogalmát vezette be. 1972-től a kaposvári Csiky Gergely Színház díszlet- és jelmeztervezőjeként a pszeudo-elvet az "eleve pszeudo" színpadon is alkalmazta, és a rendezői koncepciót is meghatározó terveivel jelentősen hozzájárult a színház megújuló arculatának kialakításához. A kilencvenes évek elején készítette a „Torinói lepel” szobrát, melyet a Vatikánnak ajándékozott. Ezen „megfordította”: pszeudo-elvet, egy mindmáig megmagyarázhatatlan eredetű lenyomatról háromdimenziós, emberléptéknél nagyobb figurát alkotott.

Papp Oszkár (1925 - )

Kállai Ernő és Hamvas Béla szellemiségéhez való kötődés határozta meg absztrakt-szürreális szemléletét. A természet organikus és strukturális rendjének kutatása érdekelte, a mikrovilág törvényszerűségeinek, a kristályok szerkezeti rendjének tanulmányozása vezette ahhoz a fölismeréshez, hogy a természet, a létezés különböző szféráinak ezoterikus átalakulását / átalakítását – sokszor antropomorf karakterű – növényi metamorfózisok formájában képezze le. Spirituális töltésű festményein az ember és a természet kapcsolatát kívánta bemutatni.

Türk Péter (1943 - )

1974-ben kezdett el emlékképeket, fényrajzolatokat fotogram technikával rögzíteni. A nyolcvanas évekhez kapcsolható képtípusa a negatívok egymásra fényképezésével készült „fenomének” voltak, melyeken a szem útjának utóéletét vizsgálta. A kilencvenes években rátalált egy újfajta vallásos nyelvezetre, a kormot és a porfestéket - mint keresztény szimbolikus anyagokat - gyakran használta alkotásaihoz, melyek a fény-árnyék, sötét-világos, a pozitív-negatív, mélység és magasság, látható és láthatatlan ellentétéire épültek. 2006-ban a Kiscelli Múzeum egykori kolostor-templomának tégláig lecsupaszított falai inspirálták a „Hosszúság, szélesség, magasság, mélység” című installációjának elkészítésére: "A templom oldalából kivett alkotóelem, a tégla, ennek a hatalmas térnek az alapegysége. A belőle épített munka a templom szellemi arcából is örököl. A térben való mozgás, helyfoglalás, a helyek megjelölései, az építés lélektani és biológiai indítékai és hatásai végtelenül gazdagok és titokzatosak.” (Türk Péter)

Haris László (1943 -)

1956. november 2-án, 13 éves korában készítette a forradalom utcáin azokat a kalandos sorsú felvételeket, melyek komponálásmódjukkal a majdani fotóművész első alkotásainak tekinthetők. Házkutatástól tartva a fotókat a negatívokkal együtt megsemmisítette, ezért hosszú évekig azt gondolta, hogy végképp elvesztek. Néhány évvel ezelőtt találkozott egy gyermekkori barátjával, aki megőrizte a fotók másolatait. A képek - a számítógépnek köszönhetően - szép nagyításokban a forradalom győztesnek hitt pillanatait mutatják be egy gyermek szemszögéből. A „Szürenon” kiállításon voltak láthatók azok a képei, melyek festmények ecsetvonásairól készített makrofotók voltak. A képek a festmények gesztus- és anyagfolyamatainak érzékeltetésével a hagyományos pikturális formaszemlélet mögötti artisztikumra irányították a figyelmet. A hetvenes évek közepén munkássága érintkezett a conceptual art-tal: a „Jel és árnyék” című fotója annak az akciónak dokumentálása, amikor egy szabálytalan sziklafalon egy szabályos négyszög alakú vászon árnyékának módosulásait követte egy teljes napon át. A kilencvenes évek közepétől számos olyan digitális printekből álló nagyméretű fotográfiát készített, melyek témája - a textúra-narráció volt: a festői gesztusok világát autonóm képhorizontként jelenítette meg.


Szólj hozzá!

Be kell jelentkezned, ha megjegyzést szeretnéd írni. Ha még nincs fiókod, regisztrálj most!
Értékelésed: 0
nincs értékelés